Gyakorlat

Amit nem mondunk ki, az is ott van

Az otthon csendje egészen más volt, mint a nővérszálló nyikorgása. Itt minden hangtalan volt – nem a békesség csendje, hanem a visszatartott szavaké. A mama az ajtóban állt, fáradt mosollyal köszöntött, aztán intett, hogy „csendesen, a papa most pihen".

Nem aludt. Csak feküdt, ahogy mostanában mindig. A szeme résnyire nyitva volt, mintha félig figyelne, félig már máshol járna. Az ágya mellett a kis asztalkán ott volt a régi fényképem – még általános iskolából, fogszabályzóval és túl vastag szemöldökkel. Ő mondta mindig, hogy „nekem így vagy a legszebb".

Leültem mellé. Nem szóltam azonnal. Először csak néztem. A takaró alá rejtett keze már vékonyabb volt, mint emlékeztem. A bőre halvány, a mozdulatai ritkák – de mégis... mégis ő volt.

– Ma vásárolni voltam – kezdtem halkan. – Tudom, te mindig utáltad a plázákat. Azt mondtad, azokban elvész az ember arca. De... ma valahogy kellett. Muszáj volt valami másra nézni. Valamire, ami nem csipog, nem csoszog, nem romlik.

A papa szeme megrebben, de nem szól. Lehet, hogy hall. Lehet, hogy nem. Én mégis beszéltem tovább.

– Felpróbáltam egy ruhát. Tudod, olyat, amit nem szoktam. Ami nem „jó kislányos", nem „hasznos". Csak szép. Csak... más. Nem is nekem való igazán. Azt hittem, Szintinek mutatom meg. De nem ő volt ott.

Elhallgattam egy pillanatra. A papa szempillája mozdult. Vagy csak képzeltem. De éreztem, hogy figyel.

– Ott volt... ő. Az a doktor. Aki olyan, mint egy kódolt ajtó: néha megnyílik, néha csak fal. Ma meg... hát, ha mondhatom így, leesett az álla.

Aztán elnevettem magam. Halk volt, de igazi.

– Tudom, mit mondanál. Hogy nem az számít, mit vesz fel az ember, hanem hogy leveti-e a félelmeit. Hogy ne akarjak tetszeni másnak, ha magamnak se tetszem. De papa, olyan régen éreztem azt, hogy valaki... meglátott.

Nem csak nézett. Látott.

Elhallgattam. A szívem furcsán szorított. Nem a fiú miatt. Hanem mert te nem fogsz már megkérdezni semmit erről. Nem fogod rám kacsintani, hogy "na, és ő ismeri-e a sakkot?" Nem fogsz bosszankodni, ha csalódást okoz.

De mégis: itt vagy.

Megfogtam a kezét, azt a sovány, mégis meleg kezet, és csak ültem mellette. Mert néha a legfontosabb dolgokat nem lehet kimondani – csak ott lenni velük.

És ma én ott voltam. Veled.