without colors - colorblind - yoonmin

[third]

A sötét utcáról a hatalmas ablakokon csak a csillagok és a hold fénye világít be, és ad utat a fiatal fiúnak. Hosszú lábait pakolja egymás után, nem siet semerre. Túlméretezett pulóverénen ujját gyűrögeti, a felette egyre inkább elhatalmasodó félelemtől. Nem szereti a sötétet, nyugtalanítja, ezzel együtt viszont az egyetlen mentsvára is, mikor senki sem láthatja őt. Sokszor szívesebben tűnt volna el, mint hogy valaki ránézzen. Undorította a látvány, és úgy érezte hogy soha nem lehet teljesen szabad egy ilyen börtönben. Ocsmány. Dagadt. Aránytalan. És hasonló szavak jutottak eszébe minden alkalommal, mikor elhaladt a házban lévő egyetlen tükör előtt. Sokan mondták, hogy tudatlan, hogy jobb lenne ha nem létezne, hogy szívesebben halnának meg, mint hogy az ő helyében legyenek. Rövidesen pedig kezdte ezeket a hamisan felállított tényeket elhinni, és semmi mást befogadni. Bár nem is lett volna mit, soha nem kapott szép szavakat, dicséretet. És ezek voltak azok a dolgok amik a fiú életéből nagyon régen hiányoztak. Mióta aktív életét a házon belül éjszaka éli, csak szülője az, akivel akár egy káromkodás erejéig beszélgethetne, a bolti eladókon kívül. Na, nem mintha az otthoni kommunikáció arról lett volna akár a szomszédok körében is híres, hogy a legszebb szavakkal dobálóznak, viszont már attól félt, hogy teljesen elmegy a hangja, mire ténylegesen odakerülhetne hogy beszélnie kell. De énekelni tudott. Angyali hangja erre a gondolatra villámként szelte át a házban uralkodó csöndet, és megtöltötte azzal a csodálatos hanggal. Semmihez sem volt hasonlítható az. Szöveg nélkül is többet mondott az az orgánum, mint bármely más zenemmű. Már csukott szemmel énekelt, és minden gondolat eltűnt a fejéből, egyedül az érzelmekre koncentrált, észre sem vette hogy a dal rövidesen átváltott hüppögésbe és szipogásba. Hosszú ideje nem sírt, és ha ez aznap sem történik meg, félő lett volna, hogy a mellkasát folyamatosan kitöltő fájdalom egyre csak nőtt volna, és drogként emészti fel.
Kinyitotta a szemét, de a látványt nem tudta hova tenni, egyszerre futott át rajta a félelem, ijedtség, és a kíváncsiság is. Ugyanis az ablakból egy fekete hajkoronájú fiú figyelte. Ónix szemei úgy érezte lyukat válytak lelkébe, és egy pillantás alatt tudták minden egyes titkát. Megtörölte arcát, majd az ablak közelébe lépett, és felnyitotta azt. Az ablakon keresztül a fiú arcát megcsapta a lágy szellő, és a függönyöket a befele igyekvő éppen virágzó fák virágaival egyetemben fújta. Furcsa volt, mert egy normális ember nem ezt tenné, nem igaz? Ő mégis, mikor a sötét fiú szempárjába nézett, érezte hogy megbízhat benne. Ez megijesztette, sosem tapasztalt még ilyet, szíve a torkában dobogott, és az előbb benne lévő csomót és sírni akarást felváltotta az izgatottság az új jövevénnyel szemben.

-Gyönyörű hangod van. - szólalt meg végül a kívülálló.-Sosem hallottam még ilyen szépet.-Jimin meglepődött a mondaton, majd kirázta a hideg, teljesen megmagyarázhatatlan módon. Hallotta volna a szomszéd házból ahogy énekelt?

-Felkeltettelek?-kérdezte félve, és a csomó a torkába újra benőtte magát, és nem sok választotta el attól, hogy megint elpityeregje magát.

-Engem nem, de az érdeklődésemet garantáltan. Min Yoongi, bemehetek?-kérdezte, és már húzta is fel magát a párkányon, meg se várva a kisebb válaszát. Most már szemmagasságból figyelhettek egymás bogaraiba, és míg egyikőjük inkább értetlenségről árulkodott, a másik csodálva, csillogó szemekkel figyelte az előtte állót. Elvarázsolta az a törékeny valója, és elbűvölte minden, ami ő volt. Egyre inkább kezdte azt hinni hogy nem is evilági teremtmény. Babarózsaszín haja, kissé vastag szája, nagy szemei, amik az eddig látottak közül a legtöbb érzelmet tükrözték. Egy elveszett lélek volt bezárva ebbe a testbe. Yoongi új célja pedig nem más volt, mint ennek a léleknek értelmet adni, hiszen hatalmas érték rejlett benne, még ha ezt ő maga nem is látta. Park Jimin tényleg egy angyal volt. De ő ezt sosem hitte el.