✔️A Befutó (JK&KTH FF)

Tizennyolcadik rész: MAGÁNY

Kim Taehyung

Már a whisky sem segít rajtam.

Az agyam tudja és felfogja, hogy ez volt a helyes döntés, de most, hogy itt állok az üres szobában és az ágyat nézem, ahol tegnap még együtt aludtunk Jinával, könnybe lábad a szemem.

Nem tudok itt maradni ebben a házban.

Azt hiszem ez a tákolmány az én elátkozott kastélyom. Vele együtt dől romba az én életem is. Amíg itt vagyok, nem lehetek boldog. Egyáltalán lehetek még boldog valaha, vagy Haerinnel és Jinával együtt a boldogságom is örökre elhagyott?

Leülök az ágyra és lassan végigsimítom a tenyeremet az ágyneműn. Hideg, de még érezni rajta Jina illatát. Látom magam előtt a testét, ahogy elnyújtózva fekszik itt. Rövid haja szétterül a tarkóján, lába között a könnyű anyag gyűrött csomóban pihen. Az is kapaszkodik belé, pedig mindig lerúgja magáról. Hátra dőlök, és a plafont bámulom.

Elengedtem. Én engedtem el Őt.

Innom kéne még, hogy ki tudjam zárni ezeket a gondolatokat a fejemből és el tudjam felejteni Jinát, és Haerint is végre valahára! Míg Jina itt volt, alig jutott eszembe, de most, hogy megint egymagam vagyok, újra a fejem fölött köröz, sötét fellegként próbálja eláztatni, szétmosni bennem a valóságot. Kell valami, ami visszarángat a jelenbe.

Nagy nehezen feltápászkodom és a saját szobámba megyek. Komótosan pakolom össze a cuccaimat, majd bezárom az ajtót. Azt már úgy sem úszom meg, hogy meglássanak ezek az átkozott vadbarmok, hát akkor tessék csak. Elvégre ez az én házam, akkor jövök ide, amikor akarok. Jina szerencsére már nincsen itt. Szerencsére.

Remélem sikerült neki eljutnia Jungkookhoz, és azt is remélem, hogy tényleg hozzá ment. Kinézem belőle, hogy nekivág az erdőnek. Nem tudom, hogy igazából melyiknek örülnék jobban. Az eszem tudja, hogy Jungkook és Ő összetartoznak, de a szívem képtelen ezt elfogadni. Makacsul ellenkezik velem, és arra ösztökél, hogy kerekedjek fel és dörömböljek a fiú ajtaján. Próbáljak tenni még valamit, ami végül hozzám csábítja Őt.

Tudom, hogy felesleges, ostoba és végtelenül szánalmas tett lenne, de akkor is szeretném megpróbálni. Úgy érzem, csak akkor nyugodhatnék meg, ha elmondhatnám magamnak, hogy mindent megtettem érte.

Mégis mibe kapaszkodok én? Megvolt az esélyem, több, is mint reméltem, mégsem történt semmi.

Nem én kellek neki.

Mit sem törődve a gazemberekkel hagyom el a házat és a kocsimhoz lépkedve még egyszer utoljára eljátszom a gondolattal, hogy Jungkook felé veszem az irányt. Végül megemberelem magamat és pontosan a másik irányba kanyarodok. Nem szeretnék hülyeséget csinálni.

Egy sportkocsi sincs a világon, amivel elmenekülhetnék a magány elől, nem hogy ezzel az öreg döggel.

Ránézek a műszerfalra, ahol a száznyolcvanas számot már régen elhagyta a mutató. Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, merre megyek, és nem áll szándékomban lassítani sem. Nem számít semmi. Nincs kezdet, nincs vég, csak az út van és én. Egyszerűen csak mennem kell.

Képtelen vagyok egy helyben megmaradni.

Az, hogy bármit teszek, bárhogy döntök, végül mindenki elhagy, az az én állandóságom: a magány. Igen. A magány az én örök társam, aki vissza-visszatérve megragadja a kezemet, annak ellenére is, hogy én folyton elengedem. Ő mégis belém kapaszkodik, olyan erővel szorít magához, hogy eggyé olvadunk. Kegyetlen és alattomos szerető Ő, de az enyém. Csak Ő marad meg mellettem. Bennem.