Ha nem tűnsz el [Befejezett]

18.

El nem tudtam képzelni, hogy nekem nyári szünet kellős közepén miért csörög a telefonom hajnalok hajnalán. Először azt hittem, Kata hallgatja túl hangosan a zenét a szobájában, így már épp felemeltem a fejem a párnáról, hogy átordítsak neki, amikor realizálódott bennem, hogy ez bizony az én csengőhangom. A hajnalok hajnala mellesleg hét óra ötven volt, ezt hunyorogva olvastam le a telefonom kijelzőjéről, miközben azon ügyeskedtem, hogy elhúzzam a zöld telefonjelet.

– Mhhm – morogtam köszönés gyanánt.

– Dóóóri! – kurjantott Patrik a telefonba, mire összerezzentem, és kissé jobban eltartottam a fülemtől a készüléket.

– Baj van? – kérdeztem már egy fokkal éberebben.

– Dóóóri, én ezt nem hiszem el, hát ezt is megértük! – magyarázta durván lelkesen, én pedig teljesen összezavarodva pislogtam magam elé, és képtelen voltam eldönteni, hogy ez a hívás most tényleg megtörténik, esetleg még nem ébredtem fel, és csak álmodok.

– Öö, minden rendben? Részeg vagy? – találgattam.

– Hát ez óriási, bárcsak láthatnám majd az arcodat.

– Baj, ha nem értem, hogy miről beszélsz? Vagy csak engedjem el és feküdjek vissza aludni?

– Imádom, rajtam kívül senki nem ért semmit! – örvendezett tovább, én pedig úgy ítéltem meg, itt az ideje, hogy búcsúzkodni kezdjek.

– Igen, ez tök jó, nagyon ügyes vagy, meg okos is. Majd később hívlak, addig próbálj meg kijózanodni – tanácsoltam, amire Patrik csak egy sokatmondó nevetéssel reagált, majd kinyomott.

Percekig csak bambán meredtem magam elé, és megpróbáltam értelmezni az előbbi szürreális perceket. Nem kellett volna, hogy fennakadjak rajta, elkönyvelhettem volna egy sima részeg hívásnak, de egyrészt reggel nyolc óra volt, ami egyáltalán nem az ivás ideje, másrészt Patrikról elképzelni sem tudtam volna, hogy lerészegedik, harmadrészt a hangja sem úgy csengett, mint egy részegé, szimplán úgy, mint akit valami nagyon-nagyon feldobott.

Nem hagyott nyugodni a dolog, éreztem, hogy hamarosan nagy jelentősége lesz még ennek, teljesen olyan feelingem volt, hogy nemsokára történni fog valami. És milyen jók voltak a megérzéseim.

Tudtam, hogy ezután már képtelenség, hogy vissza tudjak aludni, így sóhajtva feltápászkodtam az ágyamról, és lementem, hogy egy kávé formájában életerőt leheljek magamba. Miközben forrt a víz, a konyhaablakon kibámulva agyaltam, eszembe jutott Ádám. A tegnapi nap folyamán kétszer is beszéltünk, egyszer délután, egyszer pedig este, mielőtt Patrikkal a kilátóhoz mentünk volna, látszott, hogy Ádám próbál időt szakítani rám, és akkor is beleprésel a napjába. Én is igyekeztem, mindketten igyekeztünk, de még így is elkerülhetetlen volt a beszélgetésünkben az a sok pillanatnyi kínos csend, és ebben minden feszültség, megbántottság és bűntudat benne volt, ami néhány nappal azelőtt felszínre bukott. Tartottam tőle, hogy ez a keletkezett távolság csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem is fog elmúlni kettőnk között.

Mint kiderült, Patrik hívása egyáltalán nem a csúcs volt az aznapi sokkhatások közül, ugyanis ami ezután történt, az magasan viszi a prímet.

Éppen a kezembe vettem a bögrémet és a gondolataimba merülve indultam a szobám felé, amikor is a lépcső aljában megtorpantam, miután valaki kis híján belém szállt. A forró kávé a pólómra löttyent, mégis ez volt abban a pillanatban a legkisebb gondom, ugyanis a kedves fiatalember, aki majdnem fellökött... Nátán volt. Akaratlanul is felsikítottam, részben a majdnem ütközés ijedtsége miatt, részben pedig azért, mert az idegeim kezdtek kicsinálódni ezen a csodás reggelen, hát még ezt a csodás embert meglátva.