Feladom!

38. rész- Titkok

BEKA SZEMSZÖGE

-Azért mert.....

-Kincsem, hát felébredtél? Matt miért nem szóltál?-szakított félbe anyám, pedig most tényleg úgy éreztem eltudom mondani Mattnek, hogy szeretem. Apa jött be mögötte három kávéval a kezében. Ezek szerint ők is itt voltak csak lementek a büfébe, bár még egy kicsit igazán ott maradhattak volna még.

-Szia anya.-az ölelés kicsit hosszabban tartott, mint máskor, de anya nem akart elengedni.-Anya megfojtasz. -ütögettem meg jelezve, hogy ha nem enged el vagy legalább nem enged szorításán akkor újra orvosi vizsgálatokra lesz szükségem.

-Bocs kicsim.-törölt le egy kósza könnycseppet a szeme sarkából. Anya szeme ugyanolyan karikás volt, mint Matté, viszont anya arca másképp volt megviselt. Kialvatlanságától jobban látszódtak kis ráncai.

-Hogy érzed magad?-adott egy puszit a fejem tetejére apa, majd odaadta az egyik kávét Mattnak a másikat meg anyának és belekortyolt a sajátjába.

-Egész jól. Csak kicsit fáj a fejem.-többet nem árultam el a hogylétemről, nem akartam, hogy az eddiginél is jobban aggódjanak. Már így is tejesen készen voltak, ki tudja, hogy az ma már a hanyadik kávéjuk. Megpróbáltam felállni, hogy hozzak magamnak egy pohár vizet, de amint lábra álltam megszédültem. A szoba forogni kezdett, így gyorsan belekapaszkodtam az ágyba.

-Feküdj vissza kicsim. -lépett egyet felém apa, figyelve arra ha netalán összeesnék azonnal eltudjon kapni, de míg támaszkodtam nem kellet az elesés veszélyétől félni.

-Ne erőltesd meg magad.-dorgálásnak hangzottak a szüleim kedves, segítő szavai, ezért kicsit megmosolyogtattak vele, de hallgattam rájuk és visszabújtam az ágyamba. Mire elrendeztem magam kényelmesen Matt egy pohár vizet nyújtott nekem. Köszönésképpen rámosolyogtam, amit viszonzott, és megittam az egészet.

-Rebeka Johnson? -jött be a szobába egy hatvanas éveiben járó ősz fehér köpenyes férfi, miközben a kezében tartott papírokat olvasgatta. Anyáék helyet adtak

-Igen.

-Hogy érzi magát?-ha még egyszer megkérdezi tőlem valaki azt felrúgom. Mégis, hogy lehetnék? Autó balesetem volt és most ébredtem fel hat nap után. Tudom, hogy ő orvos és csak az állapotomat akarja felmérni, de már az agyamra mennek ezzel a kérdéssel. Felnázett rám papírjai közül és tanulmányozni kezdte arcomat.

-Egész jól. Csak fáj a fejem és kicsit szédülök.

-Hányinger?

-Már nincs.

-Emlékszik arra, hogy mi történt?

-Nem nagyon, de már elmesélték.-következőnek belevilágított a szemembe egy zseblámpával, aztán újabb kérdezgetésbe kezdett.

-Füled cseng?

-Már nem.

-Fáradtnak érzi magát?

-Egy kicsit.-valamit írogatott a lapjára. Hosszú csend állt be amíg ezt csinálta és mi feszülten vártuk az ítéletét.

-Doki, mi a helyzet? Hogy van?- elégelte meg apám a csendet. Az orvos kelletlenül apa irányába fordította a fejét, hogy láthassa ki szakítja félbe a munkája végzése közben. De amint meglátta megenyhült az arca.

-Áá, csak te vagy.-apa értetlenül nézett vissza a férfire, látszik rajta, hogy lövése sincs ki ez.- Rég találkoztunk.-nyújtotta felé a kezét. Apa kezet rázott vele, de továbbra sem láttam annak jelét, hogy felismerte volna az orvost.