Vérszívó a suliban

26. rész "Ki Ő neked?"

Unottan bámultam magam elé és vártam, hogy végre történjen valami, vagyis mégse. Pihenni szerettem volna, de a gondolataim nem akartak nyugton maradni. A Dante titkolózása, Brandon érkezése most nem a legjobb pillanat. Még a szobafogságomnak is örülök az igazat megvallva. Bárhogy is nézem, bár lehet csak én gondolom túl, de mintha Dante nem csak egy szimpla barátként tekintene rám. Mármint ez a "randis" beszólása, az ölelgetése és ez az egész, ugyan akkor lehet csak én gondolok túl sokat a dolgok mögé. Megvan! Biztos csak szívat, igen ez így van! Így már minden értelmet nyert. 
A délutánt és az éjszakát is semmittevéssel töltöttem, pedig annyi hasznos dolgot csinálhattam volna...például...na pont ez az már egy példát se tudok felhozni! Kezdek bekattanni úgy érzem. Másnap elterveztem, hogy megnézek valami filmet, de úgy tűnt, hogy előszeretettel döntik romba a csodálatos tervemet. 
Dante állt a földszinten és engem várt. Úgy tűnik a szüleim hamar rájöttek, hogy nincs sok értelme rám haragudni, meg hát ez a büntetés is elég, hogy is fogalmazzak...gagyi volt, igen talán ezzel kifejezek mindent.

- Hát te, hogy kerülsz ide?-néztem az előttem álló fiút.

- Nem emlékszel? Megbeszéltük tudod azt  a dolgot.-bökött oldalba.

- Fiam, legközelebb szólhatnál, hogy nem jössz haza csak másnap, ugyan akkor megértjük Dante helyzetét. Elengedünk vele, de még ma gyere is haza.-mondta el apám a szokásos monoton hangján.

Jó akkor most foglaljuk össze: Először is, nem vagyok szobafogságban, aminek eleve semmi értelme sem volt. Másodszor, itt mindenki nagyon képbe van rajtam kívül. Harmadszor, egyáltalán semmit sem ígértem meg Dante-nak ebben biztos vagyok! 

- Öltözz fel rendesen, így azért csak nem jöhetsz ki az utcára.-mutatott rám anyám.

Felmentem a szobába és átöltöztem, de igazából...rohadtul nincs kedvem elmenni és nem ígértem meg Dante-nak semmit még mindig! Minden esetre kíváncsi vagyok, hogy fogja ezt kimagyarázni nekem, szóval üsse kavics!
A nappaliba leérve elköszöntem a szüleimtől és amilyen gyorsan csak lehetett kihúztam a házból, persze a fiút a fülénél fogva rángattam ki a felüljárónkra.

- Miközben sétálunk, megmagyarázhatnád ezt az egészet.

- Unatkoztam, szóval jöttelek megmenteni hercegnő.-nyújtotta ki a nyelvét.

- Nem emlékszem, hogy szóltam volna neked, hogy kell segítség.-néztem félre bosszankodva.

- Hol marad a köszönő csókom?-ragadta meg hirtelen a karomat.

- Már megbocsáss, de tudtommal nem járunk és mégis, hogy magyaráztad ki ezt az egészet a szüleimnek?-furdal a kíváncsiság, még a végén valami jó technikát hallok és alkalmazhatom.

- Annyit mondtam, hogy magányos voltam és lefeküdtél velem.-mosolygott.

- M-MÉGIS MI A FRANCOKAT HORDASZ TE ITT ÖSSZE?!-emeltem fel a hangom.

- Jesszusom ne kiabálj, csak vicceltem na. Azt mondtam, hogy bealudtál én nem volt szívem felkelteni. Na meg persze, hogy jó volt újra találkozni.-engedett el.

- Értem...de ne viccelődj ilyenekkel, fura.-"fura"? mondom ezt én aki egy vámpírral osztozkodik a testé...khmm szóval..

- Mellesleg jót beszélgettem a szüleiddel, nem változtak sokat, még mindig odavannak érted.-indult el a macskaköves úton.

- Van ami nem változik ugye bár.-mosolyodtam el.

- Viszont van valami ami fura volt számomra.-állt meg hirtelen előttem.

- Mi lenne az?-félve tettem fel a kérdést, nem sejtve semmit.

Dante megfordult és mélyen a szemembe nézett. Nem tudtam félrenézni se annyira váratlanul ért ez a hirtelen jövő szemkontaktus.

- Ki az a Brandon? Ki Ő neked?-hagyta el eme két kérdés a száját.

- Mit hallottál róla...?-remegni kezdett a kezem és éreztem ahogy terjed szét az egész testemen.

- A szüleid annyit mondtak, hogy egy jó modorú fiú akivel összebarátkoztál. Ugyan akkor nem hagy nyugodni valami.-fonta maga köré a karjait.

- Dante ne kertelj kérlek...mondd el mire akarsz kilyukadni mert nem értem.-nem hazudtam tényleg halvány lila gőzöm se volt, hogy mire szeretne ezekkel a dolgokkal rávilágítani.

- Ő az a személy akivel együtt vagy?-mondta el azt ami eddig nyomta a lelkét.

A remegés úrrá lett az egész testemen és egyetlen egy szó sem hagyta el a számat. Én valóban Brandonnal járok, nem? Akkor miért szégyellem magam ennyire? Mi ez a borzasztó szúró érzés a mellkasomban, amit nem tudok sehogy sem eltüntetni?...

- Nem fogok veszíteni vele szemben és végkép nem fogom feladni.-szólalt meg egy kis idő múlva a fiú.-Csak ennyit szerettem volna.-puszilta meg a homlokomat.-Nem adlak oda neki.-suttogta a fülembe, majd szépen elegánsan elsétált.

Ez így marhára nem jó...miért nem tudom végre összeszedni magam és eldönteni mit szeretnék?! Kedvelem Brandont tényleg, de most ez a Dante-s dolog nagyon nem kedvező. Olyan makacs és, ha ő a fejébe vesz valamit akkor a jó isten se képes megállítani őt, mindig is ilyen volt. Viszont ez a kárára lesz... Ha reálisan végig gondoljuk...inkább Dante-val kéne lennem, akkor meg mégis mi ez az érzés? Miért vagyok ennyire szerencsétlen?

"Állítsák meg az időt, ki akarok szállni!"