Ha eljön a vadász... (Odaát fanfiction)

Kik vagytok ti?

A két férfi asztalát tettetett magabiztossággal közelítettem meg. A valóságban viszont mintha lángolt volna az arcom. Fogalmam sincs mi ütött belém. Még mindig a Titanicos égésemen kattogtam. Általában nem érdekel mit gondolnak rólam mások, most azonban ha visszagondolok a férfi szúrós tekintetére, legszívesebben zacskót húznék a fejemre. Már csak pár méter választott el az asztaluktól, de még mindig nem vettek észre. Mégis mi van ezekkel? Jó, tök mindegy.-gondoltam. Inkább azon agyaltam tovább, hogy mit fogok nekik mondani. Hivatalos, de barátságos hangnemben fogok nekik szólni. Odaértem az asztalukhoz, és már kezdtem volna a monológomat, de a gondolatmenetemet félbeszakította valami. 

Elég közel álltam ahhoz, hogy végre lássam, min ügyködnek olyan hevesen a laptopon.

-Elnézést...-kezdtem, de a lélegzetem is elállt a kép miatt amit egy másodperc tört részéig láttam. A szám szinte azonnal kiszáradt és éreztem, ahogy a lábaim lassan elgyengülnek. 

Minthogy ha...Nem, az lehetetlen. Mintha... mintha egy másodpercre apám képét láttam volna a laptop képernyőjén.

Nem. Biztos más volt. Miért lett volna ő?

A magas férfi kapcsolt először. Amint észrevette, hogy a társa laptopját nézem azonnal lecsukta  sajátját és figyelmeztette a vele szemben ülő tagot is. Ő azonban nem láthatott engem, hiszen a háta mögött álltam meg.

-Dean! Khmm...-köhécselt, majd mikor az alacsonyabb férfi nem vette a lapot fejével felém biccentett. Ekkor Dean felkapta a fejét és észrevett. A laptopját azonnal lezárta, majd a szék háttámlájára könyökölve nézett fel rám. Nem tetszett az arckifejezése. Bár száján nem, de szemén láttam, hogy mosolyog. A következő pillanatban ki is derült, miért.

-Mi a helyzet, Rose?- vigyorgott saját poénján. Én azonban képtelen voltam értékelni. Még mindig lefagyva álltam és az egyetlen mondat amit gondolkodás nélkül kitudtam bökni a következő volt:

-Ez mi volt?

Dean összeráncolta szemöldökét. Feltehetőleg rosszul esett neki, hogy nem reagáltam a poénjára, amit valószínűleg azóta fogalmazott, hogy meghallotta tőlem a Titanic főcímdalát. Tetőtől talpig végigmért, majd válaszolt.

-Hát, látom szereted a Titanicot.-kezdte -Ha nagyon szeretnéd lehetek a te Jack-ed. Feltéve persze ha nem hagysz megfagyni.

Ez a mondata kihozott a sokkos állapotomból és végre volt bennem annyi, hogy megfogalmazzak egy értelmes választ.

-Köszi az ajánlatot de nem élnék vele. Úgy értettem, mi volt az amit a laptopon láttam?-faggattam tovább.

Erre a kérdésemre egy pillanatra lefagyott, majd felhúzott szemöldökkel válaszolt.

-Mit láttál a laptopon?-kérdezett vissza frappánsan.

A másik tag aki az asztal túloldalán ült hirtelen elkezdett pakolni. A laptopját szó szerint bedobta a táskájába.

-Látom zártok. Elnézést nem vettük észre hogy így elszaladt az idő.- elkezdte felvenni barna dzsekijét. -Dean, menjünk.- szólt rá társára.

-Ne már. Pedig olyan jól elbeszélgettem Rose-sal. -húzta el a száját, de közben már ő is a kabátját húzta. A magas férfi unottan megforgatta a szemét. Mindketten elköszöntek egy "Viszlát"-tal, majd elindultak a kijárat felé. Ráhagyhattam volna, de nem ebből a fából faragtak. Mikor elsétáltak mellettem kénytelen voltam visszaszólni a kissé arrogáns Dean-nek. A maradék méltóságomat igenis meg fogom őrizni.

-A nevem nem Rose, hanem Julia és utálom a Titanicot. Örültem.-mondtam Dean-nel farkasszemet nézve, majd elmosolyodtam és visszasétáltam anya irodájába.

Bezártam magam mögött az ajtót és megkönnyebbülést éreztem. A magas, akinek a nevét nem sikerült megtudnom, ő egész korrekt volt, vele nem volt semmi bajom. Viszont az alacsonyabb, akit ezek szerint Dean-nek hívnak, na ő az agyamra ment. De akkor miért pirultam el a tekintetétől? 

Legalább többször valószínűleg nem fogok találkozni velük...