szikrák ⇀ kpop oneshots

szegett ígéret ⇀ chanlix

STRAY KIDS┃CHANLIX┃SOFT IS MEG NEM IS LOL┃KÖLTÖZÉS┃ÍGÉRET┃TÁVOLSÁG CÍMŰ KÖNYV HÁTTERE┃ TÁVKAPCSOLAT┃❝BILLIE EILISH — HOSTAGE❞

A szoba sötéten tátongott, mintha senki sem tartózkodna odabent. Mindössze a plafonon végigfutó fénycsík árasztott magából halvány, ibolya lila világítást — a gyenge sugarak éppen csak a falra kúsztak és megtörtek a sarokban álló nagy levelű szobanövényen. Megtörtek — ahogy a feketeségben pihenő két fiú érzelmektől nehéz szíve. 

Megrepesztette őket a fájdalom, a kétségbeesett tiltakozás. Tenni akartak valamit a közeli jövő gyors elérkezése ellen, de nem csinálhattak mást, mint hogy szoros ölelésükkel és mindent elmondó csókokkal lázadtak a nyilvánvalóval szemben. Az összes pillanat, amit még egymás mellett tölthettek keserédesnek tetszett — legalábbis Chan ajkainak aromája a bútól ázott.

— Bele fogok őrülni. 

Erőltetett kacagás szakadt fel Felix torkából. Úgy érezte, már most megzakkant, hiszen a szeméből könnyek csorogtak végig az arcán. Nem értette, hogy tud ilyenkor nevetni, hogy tud megszólalni vagy akármit is csinálni. Egyszerűen végtelenül szomorú volt. A remény elpárolgott — csakúgy, mint a hátramaradt órák.

Már csak egy éjszaka állt előttük; irtózatosan csonka néhány óra, a momentumok szinte a szemükbe nevettek. Sebesen szaladtak el mellettük a percek, akár ha az összegük vetekedni akarna a nemsokára közöttük tátongó távolsággal. Korea és Ausztrália között nem csak az óceán húzódik, erre már sokszor rá  kellett jönniük. 

Chan ezredjére is a fiú ajkaira hajolt. Vörös tincsekbe akadtak az ujjai, miközben a levegőt kiszorította kettejük közül a mozdulattal, mellyel Felix mellkasához simította a sajátját. Egyik könyökén támaszkodott a fiatalabb felett, s ha tehette volna, megfagyasztotta volna az időt, hogy mindörökké így csókolhassák egymást — sötétben, elbújva a cudar valóság elől. Hiszen egy kicsit megszokták már: titkolóztak, bújócskát játszottak az emberek acéltekintete előtt, hogy megfeleljenek a társadalomnak. Aztán akkor, amikor éppen sikerült megnyílniuk a világnak, s a világ is befogadta őket; egy csapásra dőlt össze minden, akár a kártyavár.

— Nem foglak tudni elengedni — az idősebb fiú is sírt, a cseppek végignyalták a vonásait, hogy végül Felix szeplőkkel hintett bőrén olvadjanak össze az ő könnyeivel. — Veled akarok menni.

Az alatta fekvő fiú gyengéden, ám határozottan kulcsolta lábszárait a derekára. Akárhogy próbálkozott volna, már nem tudta közelebb vonni magához a másik forró, de reszkető testét. A levegő meleg volt és fülledt, a nyáréji hőmérséklet szokatlanul magasan repkedett — mégsem tudta felolvasztani a jégszíveket, melyben paradox módon lobogott a reményvesztettség lángja. A vörös srác kisírt szemei megállapodtak Chan arcán. Fél profilját lilás fénybe vonta a felettük vonuló LED-csík, míg a másikat az árnyékok borították be. Göndör tincseiben meghajlott a színes világítás sugara, végigcsillant a haján, a feketének tetsző szemeken, a könnyek elmaszatolt nyomán és a megduzzadt ajkakon. 

Szomorú volt. Szomorúan gyönyörű — vagy esetleg gyönyörűen szomorú.

— Tudod, hogy legszívesebben magammal vinnélek, de nem lehet. Neked itt van a családod. A tiéd még legalább egyben áll.

Elcsukló hangon ejtette ki az utolsó szavakat. Nehéz szívvel beszélt erről; még mostanra sem sikerült feldolgoznia a szülei válását, ahogyan azt sem, hogy ennek következtében drasztikus változások következtek be az életébe. A nővére évek óta Koreában élt. Saját lakást vásárolt, munkát talált és békében töltötte a napjait — az elkülönülés után Felix a húgával és édesanyjával követni kényszerült őt külföldre. Elkeseredett dühvel hibáztatta az apját. Miért kellett megismernie azt az európai nőt? Hiszen csak munkaügyben érkezett a cégükhöz, egyszerű idegenként. Hogy volt képes lefeküdni vele, megcsalni a feleségét, majd pedig a családját is szétrombolni valaki más miatt? 

— Utánad megyek, amint lehet — Újabb megpecsételő csók, ajkak ígéreteket szentesítő mozdulatai. Szerelem és őszinte érzelmek kifogyhatatlan, de most üresnek tűnő palettája. Mintha mind a ketten megsemmisültek volna a tény miatt, hogy a fiatalabb hátra kényszerül hagyni az eddigi múltját. 

— És tudod, hogy én várlak majd — bólintott a vörös. 

Szaggatva vette a levegőt. Nem érzett elég oxigént benne, a tüdeje fohászkodott a természet frissességéért vagy akár szellőztetésért. Azonban sem ereje, sem kedve nem volt felkelni az ágyból és kimerészkedni a biztonságot nyújtó falak közül. Az ujjai felvándoroltak a távolabb húzódó Chan nyakára. Végigsimogatta az arcát, a sötét hajszálakat meg a vállát. Mindenét pontosan az emlékezetébe véste, mert ki tudja mikor látják egymást legközelebb? Sosem akarta elfelejteni őt. Eközben az idősebb keze a felsőtestén időzött. Hüvelyk— és mutatóujja közé fogta a barátja nyakában függő medált. Vékony ezüstláncon lógott, mindössze egy apró négyzetet ábrázolt. Egy dátumot gravíroztattak bele — azt, amikor hivatalosan is megkezdték a kapcsolatukat. A párját Chan viselte. Most is a pólója alá rejtve pihent a szíve felett.

— Könyörgök, soha ne szeress helyettem mást. Azt hiszem belehalnék — sóhajtott mélyet. Elengedte a nyakláncot, hagyta, hogy visszahulljon a fájdalom által feszített mellkasra. Felix szívét facsarta a beletörődés, a kérés pedig újra könnyekkel töltötte meg a szemét. 

— Nem lennék képes rá. Senki sem léphet a helyedre.

Halk vallomás volt. Igaznak vélték. Akkor és ott semmi sem számított, csak hogy megnyugtassák egymást: kettejük története nem itt fog lezárulni, hátravan néhány fejezet, amit még nem lapoztak fel. Olyan mondatokat súgtak a veszteségtől szürkült éjszakába, amiknek fel sem fogták a valódi jelentését, de édesen és szépen hangzottak az utolsó óráikban. Úgy feküdtek kéz a kézben, szorosan összesimulva, mintha kivégzésre várakoznának, s a másnap reggel legalább az életüket venné. Meggondolatlanok voltak és fiatalok, akik tudtukon kívül tettek szegett ígéreteket. Egyikük sem tudta, mit hoz a jövő, hogy kikkel fognak megismerkedni.

Nem, bizony — akkor még nem tudtak semmiről.