Ha Menny és Pokol énekel... - Malec történetek

Malec

Aka a Finálé előtti pánikrohamos-fanfic csak tőlem, csak most.

Edomtól mindig is kirázta a hideg, pedig a hőmérséklet bőven a normális földi fölé ugrott, amiről nyilvánvalóan a szabályos időközönként kilövellő láva is tehetett. A kormos felhők füstös csíkjai között a végtelen távolban démonok repkedtek, de a mágiának hála akkor sem vették volna észre őt, ha közelebb merészkedtek volna. Szerencsére nem tették.

Miután bezárta a rettenetes démoni átjárót, tanácstalanul körbenézett, és átgyalogolt az átjáró bezáródása során mellette ragadt, majd hullává darált lények felismerhetetlen tetemei között.

A magány és a tehetetlen, mardosó fájdalom az elméjére kúszott, majd végigáramlott a testében, akár a szív lüktetésével pulzáló méreg.

Hogy erőt merítsen a sivár pusztaságban, maga elé emelte kezét. Az ezüst gyűrű megnyugtatóan fénylett, és a fények játékától mintha csak bátorítólag rákacsintott volna. Mintha csak azt mondta volna: Magnus, itt vagyok. Itt vagyok melletted.

A gyűrű elegáns ezüstjében fekete szavak örvénylettek. Aku cinta kamu.

Magnus a lehetetlen helyzetéhez nem illően, melegen elmosolyodott, ujját gyengéden a gyűrűre csúsztatta. A hozzá fűződő, becses emlék bizsergetően terjedt szét az ujjbegyétől a mellkasáig, és a mosolya mellett forró könnycseppek csordultak le az arcán. Még érezte Alec csókját az ajkán; puha, akár egy érintés árnya, simogató, mint egy nem is olyan régi érintés emléke.

Magnus mosolyába keserűség vegyült. Ő itt van a Pokolban, Alec pedig a túloldalon vár rá, talán mindhiába... hűségesen, hűségéhez és esküjéhez kötve, a szerelem kötelékeivel leláncolva.

Magnus mégsem bánta, ha kellene, újra ás újra megtenné. Mert így biztonságban tudta őt, a kapu bezárultával a fenyegetés elvonult Alicante egéről, és ezzel Alec feje felől is.

Magnus hálás volt a világnak, és közben mégis átkozta a sorsot, amiért az ilyen kegyetlenül szétszakította őt a kirendelt végzetétől, Alectől.

"Magnus, itt vagyok. Itt vagyok melletted."

Alec hangja csengett a fülében, kezén érezte keze szorítását.

Annyi mindent meg kellene még élniük, annyi minden vár még rájuk. Nem ragadhat itt. Nem lehet.

Lemondóan rúgott arrébb egyet a millió, vulkanikus fekete kődarabból a lába alatt, a kő messze szállt, majd tompa puffanással ért földet, valahol a messzeségben.

Az ég robajlott, a föld morajlott a talpa alatt, a bűzös, füstös levegőtől köhögnie kellett. Előtte terpeszkedett Edom végtelen pusztasága... aminek ocsmány vásznán egy aprócska, fekete alak bontakozott ki, szélvészgyorsasággal közelítve Magnus felé.

"Magnus, itt vagyok. Itt vagyok melletted."

A fekete paca nőtt-növekedett, és a boszorkánymester lassan ki tudta venni a két fekete csizmába bújtatott lábat, a fekete nadrágot, a fekete bőrdzsekit. Az alak hófehér bőrén fekete rúnák kacskaringóztak, a háború sötét jegyei.

Magnus, mint aki álmából ébred, darabos mozdulattal emelte a szeme elé a kezét, hogy beárnyékolja Edom beteg napjának szembántóan bágyadt ragyogását, de így is hinnie kellett a szemének, mert a látvány továbbra sem változott.

Magnus nem várta be az alakot, maga is rohanva közelített felé, szinte repült, mint az imént elrúgott kő, a felszabadult öröm szárnyakat adott a démonvérűnek is.

Félúton találkoztak, egy kirohadt fa széles törzséből kinyúló göcsörtös ágai alatt. A pillanat a karok kusza találkozásába fulladt, összeroppantó ölelés forrasztotta össze a két alakot eggyé.

Magnus az ismerős ölelésbe temette borongós gondolatait, legalább addig, amíg a pillanat varázsa tart; és most azt akarta, hogy sokáig tartson – mint ahogyan annak lennie kellett Alec közelében.

– Nem hiszem el, hogy itt vagy – Magnus nem tudott elszakadni tőle, de ezt ki kellett mondania; a kabátba mormolta tehát, remélve, hogy Alec így is megérti. És ő megértette, mert csak még szorosabban ölelte magához, mintha ezzel biztosítaná, hogy ő nem csak egy illúzió, ami a varázslat elteltével elmaszatolódik a széllel, és örökre elveszíti szem elől.

– Hol máshol lennék? – kérdezte Alec. Lassan eltolta magától Magnust, de csak azért, hogy a szemével magába ihassa a látványt, hogy rögzítse a pillanatot az emlékezetében. – Ígéretet tettem. Hogy nem hagylak el, bármi is történjék. – Magnus már vette a mély levegőt, hogy közbevágjon, de Alec megszorította a karját. – Tudom, hogy mindennek ára van, annak is, hogy idejöttem hozzád. De kijutunk, Magnus. Nem lehet másképp.

Alec megfogta Magnus kezét, és az ujján ragyogó gyűrűt az ajkához emelte. – Csak ez számít – mondta. – És ez itt van nekünk. Itt is, Edom pusztaságában.

– De azért ki akarok innen jutni – tette hozzá Magnus, de már mosolygott, nem is küzdve a könnyeivel, szabadon engedte őket folyni, hogy Alec is lássa. Mert ezek a megkönnyebbülés könnyei voltak, nem a szomorúságé.

– Ki is fogunk – Alec mosolyától felragyogott a világ, és Magnus lubickolt ebben a fényben. – Ezt is megígérem.

– Neked már nem kell megígérned semmit. Már a világot odaígérted nekem, néhány órával ezelőtt. Nekem ez az ígéret bőven elég, csak legyen időd beváltani.

Alec szemében elszántság villogott. – Lesz. Hidd el.

Már nem is tudtak volna több mindent mondani, mert közvetlenül mellettük fény robbant ki a pokoli föld felett; és az imént nyílt portál túloldaláról Clary mosolygott át.

– Na, mire vártok, hősszerelmesek? – kérdezte a lány csibészes mosollyal. – Haza kellene jönnötök, nem?

Alec és Magnus hitetlenkedve összenéztek, majd nevetve megfogták egymás kezét, és a feléjük integető Clary felé indultak, át a portálon. Még Magnus beleszólt Edom homályába: – Micsoda esküvő lesz!

A portál elnyelte alakjukat, és hangos csattanással bezárult mögöttük. New York reggele ünnepelte a hősök visszatértét.

Sziasztok!

Ez most csak egy ilyen tízperces tákolmány, hogy levezessem a feszültséget az évadzáró előtt. Az se biztos, hogy értelmes novellácska, rövid meg hirtelen jött, de nah. Osztozzatok a szenvedéseimben xD

Még dalt sem építettem bele, ahogyan szoktam; de közben a Bridges-t hallgattam, szóval, ezt szúrom be hozzá.

Úristen, én nem vagyok kész erre az évadzáró részre. Valaki hozzon nekem egy vödör vizet.

Ég áldjon titeket, Raziel-palánták!