Ha nem tűnsz el [Befejezett]

21.

Mindenki életében vannak olyan időszakok, amikor elmegy az esze. Amikor kiabálhat bárki bármit az illető füle mellett, inthet folyamatosan nemet a szeme előtt, ő csak azt fogja ordibálni megállás nélkül, hogy „Ez az én döntésem." Ilyenkor csak hagyni kell, hogy kitombolja magát, és észhez térjen. Mert mindenki észhez tér, általában egy nem várt dolog megtörténése szakít ki az időszakos hülyeségből. Néha ez a dolog szomorú dolog, vagy akár olyan sokkhatást okozó, ami miatt a szemedet is kibőgöd, de végül a hatására visszatérsz a helyes útra. Az én esetemben például egy ilyen történés szakított ki a tizenhárom napig tartó agymenésemből.

A Glóriával való beszélgetésem sokat számított, de nem jelentett végleges megoldást, akárhonnan is nézzük, a dolog mozgatórugója Patrik volt, arra pedig, hogy vele újra felvegyem a kapcsolatot, Glória sem tudott rávenni. Írtam azonban Dalmának, több mint egy hónap után megnyitottam az üzeneteit, és a magyarázkodó, könyörgő sorokat látva automatikusan összefacsarodott a szívem. Igen, fájt, hogy vége lett a barátságunknak, de éppen ez a fájdalom volt az, ami miatt nem akartam újra a barátja lenni. Őszintén megírtam neki az érzéseimet, ő pedig hatalmas megkönnyebbülésemre azonnal megértette, nem akart újra úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, hanem ő is megírta az őszinte érzéseit. Hogy nagyon örül, amiért meg tudtam bocsátani, és iszonyúan sajnálja, ami történt, de nem akar mentegetőzni. Ő is tudta, hogy ezek olyan dolgok, amiket egyszerűen lehetetlen meg nem történtként kezelni, úgyhogy csak megköszönte, hogy barátok voltunk. Ezután percekig csak bambán néztem magam elé, és azon tűnődtem, hogy ha Dalma ilyen nagy érzelmi intelligenciával is tud bírni, akkor miért nem mutatja meg soha.

A Glóriával való beszélgetésem után tehát folytatódott minden úgy, ahogy előtte, bulizni jártam a többiekkel, amikor elérhető volt, állandóan Ádámmal írogattam, amikor nem volt elérhető, látványosan szenvedtem a hiányától és sorozatot néztem, és már napokkal előre készültem a Szigetre, ahova végül nem mentem el. Csak ezt akkor még nem tudtam. Ugyanis akkor éjjel, amikor a csend Patrik és köztem már tizenhárom napja tartott, történt valami, ami mindent megváltoztatott.

Az egyik srác házibulijából tartottunk hazafelé két lánnyal, ők ketten vállalhatatlanul részegek voltak, én azonban a tervemnek megfelelően nem léptem át azt a bizonyos határt, éppen annyira csiccsentettem be, amennyire még jólesik. Vagy talán egy kicsit jobban. Összességében zengett tőlünk az egész utca.

A házunk előtt elbúcsúztam a lányoktól, és ugyan eszembe jutott, hogy ilyen állapotban vajon haza fognak-e jutni, nem nagyon aggódtam emiatt, akkor csak röhögni tudtam rajta. Az előszobába érve igyekeztem nem nagy zajt csapni, hogy ne keltsem fel aput és Katát, de akaratlanul is nekimentem a sötétben egy csomó mindennek, így aztán nem lepődtem meg, amikor felkattant a villany, és megpillantottam a lépcsőn álló hunyorgó és álmos, de mindenesetre nagyon is dühös Katát.

– Mi az istenért nem lehet hajnali fél négynél előbb hazakeveredni? – sziszegte dühösen, ha nappal lett volna, és nem vigyázott volna, hogy ne keltse fel aput, ez a mondat biztosan ordítva hagyja el a száját.

– Senki nem mondta, hogy mikorra jöjjek – mondtam akadozva, és valószínűleg nem túl halkan, mert Kata azonnal pisszegni kezdett.

– Feladtuk a próbálkozást, hogy bármit is mondjunk neked, úgyse tartod be – forgatta a szemét. – De akkor sem értem, hogy ha már ilyenkor esel haza, akkor miért nem tudod úgy megtalálni az ágyadat, hogy közben nem keltesz fel mindenki mást?

– Úgy nézek én ki, mint aki ki tudja kerülni a tárgyakat? – kezdtem imbolyogni, szándékosan rájátszva a részegségemre, tudva, hogy ezzel csak még jobban idegesítem Katát.