Mert az éj a szeretőké

Első rész

Első látásra unta.

Ahogy ott állt az ajtóban, ahogy az osztályra nézett azokkal az üres tekintetű gombszemeivel, ahogy a levegőt vette – zihálva a száján át, mintha egyenesen egy futóversenyről toppant volna be –, ahogy a kezében szorongatta a hátizsákját. Ahogy létezett, maga volt a színtiszta unalom.

Bobby arra gondolt, hogy az ilyeneknek meg sem kellene születniük. Amúgy is túlnépesedés van! Az orvosoknak jobban oda kellene figyelniük, kiket engednek világra jönni.

– A nevem Jack. Texasból költöztünk ide, mert apának el kellett adnia a farmot. – A jövevény megvakarta állán a ritkás borostát. Vajon mit várnak tőle, mit mondjon? Egyáltalán mi a fenét kellene mondania magáról, amikor nyilvánvalóan senki sem kíváncsi rá? – Frankó, hogy ebbe az osztályba járhatok. Bár még nem ismerlek titeket, de azért örülök, hogy köztetek lehetek. És... Ti sem ismertek még engem, szóval ne ítélkezzetek előre, okés! – Ez utóbbi megjegyzését amint kimondta, azonnal megbánta, de már nem volt mit tenni, ottmaradt, belefúródott, mint egy nyílvessző, a tanterem barátságtalanságába.

Bobby kinyitotta a füzetét, és egy üres oldalra ráfirkálta a véleményét: IDIÓTA.

– Jól van, Jack, keress szépen egy helyet magadnak! – Evans tanárnő negédessége feltűnően elütött a végzős gimnazisták teátrális kiábrándultságától. Személyisége úgy ragyogott a fehér tábla előtt, mint sárga napocska a felhőtlen égen.

Bobby megpróbálta elképzelni, hogyan lehet szépen helyet keresni. Egy hely vagy van, vagy nincs. A rátalálás se nem szép, se sem csúnya, pláne ha egy padról meg egy székről van szó. Bobby gyűjtötte a szavakat, de csak azokat, amelyek bonyolult jelentéstartalommal bírtak. Rajongott a bonyolultságért, mert egyedül az igazán bonyolult dolgok okoztak akkora fájdalmat, amiért érdemes volt szenvedni.

– Okés. Vagyis igen, asszonyom.

Jack végignézett az osztályon, azok meg őt mérték végig. Kölcsönösnek tűnt a bizalmatlanság, amint általában lenni szokott hasonló helyzetekben, amikor egy összeszokott csapathoz váratlanul beállít egy idegen. Jobbnak látta, ha egyelőre nem vegyül el a tömegben. A szélső sorban az első pad üres volt, oda fészkelte be magát. Addig matatott viharvert hátizsákjában, amíg elő nem kerített belőle egy tollat meg egy salátává gyűrt füzetet. Magas, izmos fiú volt. Úgy nézett ki a padban, mint egy etetőszékbe szuszakolt, kövér csecsemő. A farmere nem divatosan volt kopott, a pólóját egy ismeretlen punk együttes logója díszítette, tüskehajában itt-ott fejbőrfoltot hagyott maga után a nullásgép.

Bobby új jelzőt talált rá: PARASZT. Majd rögtön egy szinonima is eszébe jutott: TAHÓ.

Ötletelt volna tovább is, de sajnos a tanárnő irodalom iránti töretlen lelkesedése nem hagyta kiteljesedni.

– Bobby, felolvasnád a fogalmazásodat?

– Nem.

Sok fajta csend létezik, majdnem annyi, mint szín meg illat, és az, amely ez után a nem után telepedett rá az osztályra még eggyel növelte az eddig létező csendek számát.

Evans tanárnő volt az egyetlen tanár az egész testületből, aki, valami rejtélyes oknál fogva, nem volt hajlandó belátni, hogy Bobbyt békén kell hagyni.

– Akkor add ide a füzetedet, hogy felolvashassam!

– Nem írtam meg.

Jack hátrasandított. A megszólított fiú a kezében tartott ceruzát bámulta, amivel ábrákat karistolt a füzetébe. Hallani lehetett, ahogy a grafit barázdát szánt a papírra.