Mert az éj a szeretőké

Második rész

Jacknek egyfolytában Bobby járt a fejében, még akkor is, amikor a társaságában tartózkodott. Beszélt hozzá, és közben rá gondolt, pontosabban gondolkodott rajta. De nem is igazi gondolatok voltak ezek, hanem inkább fényképsorozatok és röntgenfelvételek: mozdulatok, pillantások, hajtincsen megcsillanó napsugár, a sok rágcsálástól begyulladt körömágy, metsző tekintetű, zöld szempár; szomorúság, kíváncsiság, titokzatosság, bizalmatlanság.

Utoljára az általánosban volt barátja, de rajta közel sem morfondírozott ennyit. Persze Bobby természetéből is fakadt, hogy muszáj volt rajta elgondolkodni. Evans tanárnő is nyilván ezért szerette annyira. Számára a fiú egy elemzésre váró, bonyolult vers volt, tele ritmussal, rímmel és metaforával. Jack nem konyított az irodalomhoz, de vonzotta minden, ami különleges. Különleges pedig az volt, amit nem értett, ami szokatlan volt, ami sehogy sem illett bele az ő egyszerű világába.

Iskola után mindig együtt mentek haza. Ha Bobby büntetésben volt, vagy az iskolapszichológusnál, Jack úgy várt rá, mint egy hűséges kutya.

Amikor először várta meg – vagyis másodszor, de erre csak Jack emlékezett –, Bobby nagyot nézett azokkal a szép nagy szemeivel.

– Mi a fene! Hozzám köt a hála, vagy mi van? – kérdezte. Mivel nem kapott választ, elindult hazafelé.

Jack szótlanul követte.

– Ugye tudod, hogy kibaszott ijesztő vagy?

– Én? – lepődött meg Jack.

– Aha. Az a csendes gyilkos fajta, akiről minden szomszéd azt nyilatkozza a tévéhíradónak, hogy szentnek hitte, amíg az FBI ki nem ásta a virágoskertjéből a ménkű sok hullát.

– Érdekes, mégis tőled kapott frászt az a négy srác, és nem tőlem.

– Mert téged még nem ismernek, engem viszont igen. – Bobby cigarettát vett elő, egy szálat Jack felé nyújtott.

– Nem dohányzom.

– Nem dohányzol, nem verekszel. Mondd, mit nem csinálsz még? Várj, inkább azt mondd, mit csinálsz!

Jack bamba képet vágott.

– Most tényleg azt akarod, hogy soroljam fel? – kérdezte bizonytalanul.

– Te tényleg idióta vagy – állapított a meg újra Bobby, de a hangsúlya azt súgta, hogy kezdi megkedvelni ezt az idiótát. – Van kedved kocsikázni?

– Persze. – Jacknek mindenhez volt kedve, ha Bobby közelében lehetett, akár még a Walmart parkolójának betonjára is visszafeküdt volna.

Jenna vezetett. A hangszóróból a Because the Night üvöltött, mert Bobby imádta Petti Smith-t és ezt a dalt.

– Hová megyünk? – kíváncsiskodott Jack, miután már vagy két órája robogtak.

– Sehová – felelte Jenna.

– Ez a semmi – mutatott az előttük végtelenbe nyúló útra Bobby – átszeli egész Amerikát. Csak azok hiszik, hogy az Államok valami, akik nem ebbe a semmibe születtek. Ha a civilizált világ a fény, ahogy azt a Felvilágosodás filozófusai állították, akkor mi a sötétben élünk. Egy kibaszott éjszakában.

– Megint kezdi – sóhajtotta Jenna.

– Mit kezd? – kérdezte Jack.

– Sajnálni magát. Ebben a legprofibb.

– Kapd be, Jenna! – Bobby a lány lábára taposott, mire az felsikoltott fájdalmában. A kocsi száguldani kezdett. – Egyszer majd – kiáltotta a szélbe – olyan messzire jutunk, ahonnan már nem fordulhatunk vissza!