A turista

Ötödik fejezet

7.

Miután Caro elvitte Nathalie-t, mi sem tudunk tovább maradni a lakásban. Összepakolom a cuccomat, és átviszem David szobájába, aztán elindulunk csak úgy, amerre a lábunk visz a forró marseille-i délutánban. A város lassan ébredezik a sziesztából, álmos kofák árulják a friss gyümölcsöt a piacon. A szennyvíz hosszú patakokban csordogál az utcákon a belvárosban. Egy bevásárlóközpontban kávét iszunk, és David megveszi a Placebo új lemezét. Csak karikás szemei árulkodnak arról, hogy néhány órával ezelőtt sírt, most újra vidám, bizalommal mosolyog az emberekre. Szótlanul baktatunk át a villanegyeden a Parc Borély óriási vaskapui felé. Átvágunk a rózsaligeten, és letelepszünk a tó közelében egy hatalmas fa alá.
– Gyerekkoromban sokat játszottam itt – töri meg végre David a kettőnk közt lévő kínos csendet.
– Szép hely – konstatálom, és hátradőlök a zöld fűben.
A fa lombkoronájában sok-sok madár fészkel, tele vannak velük az ágak.
– Mire gondolsz? – hallom David kérdését.
– Arra, hogy ez egy szép hely – felelem kitérően.
– És rólam mit gondolsz?
Nem felelek, a fátyolfelhőket figyelem az égen. Ez az első nap, hogy felhőt látok Marseille felett. David összekuporodva gubbaszt mellettem, és várja a válaszom. Úgy érzem, mintha már évek óta ismerném.
– Nem gondolok rólad rosszat, David. Az életedről pedig nincs jogom ítélkezni.
David még töpreng egy kicsit, aztán a mellkasomra borul. A haja csiklandozza a nyakamat.
– Zavar? – kérdi.
– Nem. Tudod, hogy szarok rá, mit gondolnak rólam.
Általában utálom az ilyesfajta összeborulást, de David lélegzését jó érezni. A keze betéved a pólóm alá.
– Na, ez már kevésbé jó ötlet! – szólok rá.
– Szeretném érezni a bőrödet. Ígérem, semmi többet nem teszek.
Vajon azért a festőért is így odavolt?
– Ne hidd, hogy miatta menekültem a pasikhoz. Tízéves koromban kaptam az első szerelmes levelet egy tizennégy éves sráctól. A suli úszóbajnoka volt, és az uszodában találkoztunk, amikor beválasztottak a csapatba. Észrevettem, hogy folyton bámul a zuhanyzóban. Tetszett a figyelme. Később már tudatosan kacérkodtam vele, de akkor még vicc volt az egész, egy játék. Őt sok más hódoló követte. Shakespeare összes szonettjét összegyűjthettem volna a rengeteg levélből, amiket az évek során kaptam. A kamasz fiúk szörnyen szentimentálisak. Persze megszólítani már nem mertek – felnevet, és óvatosan megcirógatja a hasam az ujjaival. – Te írtál valaha szerelmes levelet?
– Nem. Elég szánalmas dolog könyörögni valakinek – felelem szárazon.
David egy kicsit felemelkedik, hogy a szemembe nézhessen.
– Voltál már egyáltalán szerelmes? – kérdi.
– Képzeld, voltam. Tizenhat évesen zúgtam bele Anitába. Ő tizennyolc volt. A szüzességemet is ő vette el.
David szeme erre villan egyet, és visszafekszik a mellkasomra. Egy ideig szótlanul szuszog. A pólóm vékony anyagán át érzem a szempillái mozgását, úgy verdesnek, mint egy kismadár szárnyai.
– Irigylem azt a lányt – szólal meg végül.
– Ne tedd. Hihetetlenül béna voltam eleinte.
David felnevet.
– Elég hamar dobott is, és összejött egy kosarassal– panaszolom el.
– Az a csaj hülye volt – szögezi le David. – Fájt, amikor elhagyott?
Ezen elgondolkodom, mert már nem is igazán emlékszem rá.
– Gondolom igen, de már régen volt.
David sóhajt egy nagyot, a bőrömet perzseli az orrán kiáramló forró levegő.
– Tizenhárom voltam, amikor egy olasz srác került az osztályunkba. Ő nem írt szerelmes leveleket, hanem egy osztálykiránduláson fogta magát és bemászott mellém a hálózsákomba. Forró és nyirkos volt a keze... Őrülten élveztem. Ezután minden éjjel a kezéről álmodtam.
David megborzong, ahogy megérzi az ölelésem a hátán.
– Ha nem jön Nathalie, szeretkeztél volna velem, igaz? – kérdi halkan.
Mielőtt válaszolnék, kitapogatom a tarkóján a pillangót.
– Nem mondom, hogy nem vonzódom hozzád. Csábít a tested, és ezt te is tudod, de hiba lett volna. Örülök, hogy végül nem tettük meg. Mindkettőnknek jobb így – felelem őszintén.
David sóhajt még néhányat, mielőtt álomba merül. Rám nehezül a teste, körbevesz az orgonaillat.

Már sötét van, amikor elhagyjuk a parkot. David a tengerpart felé indul.
– Nézd, ott a szobrom! – kiáltja, és a körforgalom felé mutat, ahol Michelangelo híres David-szobrának kicsinyített mása tekint le az autókra és a mesterséges strand ledér fürdőzőire.
– Szexis a feneke. Nem igaz? – nevet a névrokona.
– Ízlés dolga – zárom rövidre a témát.
Mire elmúlik éjfél, csak mi maradunk a parton. A hullámok hangosan csapódnak neki a fehér szikláknak, hátukon megcsillan a hold ezüst fénye. David ebben a varázslatos környezetben osztja meg velem sötét titkát.
– Szerettem vele játszani. Olyan szép babái voltak, és olyan jó szíve, hogy nekem adta őket kérés nélkül. Minden időnket együtt töltöttük. Nathalie folyton azt mondogatta, hogy majd a feleségem lesz, ha felnövünk. Nagyon szerettem, hiszen ő volt az egyetlen barátom. Hozzá mindig fordulhattam, ő mindig fogta a kezem. Aztán egy nap valami megváltozott. Esküvőset játszottunk, és követelte, hogy csókoljam meg. Nem akartam, erre fogta az egyik babámat, és azt mondta, letépi a fejét, ha nem csókolom meg. Megtettem. Undorítóan nyálas volt. Sokáig tudott zsarolni ilyen hülyeségekkel, mert hagytam magam. Annyira szerettem, nem akartam, hogy haragudjon rám. – A szavak lassan törnek elő belőle, sokat gondolkodik, hogy is fogalmazza meg az elmondhatatlant.
– Tizennégy éves voltam, amikor főiskolára ment és elköltözött otthonról. Karácsonykor a barátjával állított be, pont ugyanúgy parádézott vele, mint most veled. Éjjelente zengett tőlük a ház.
David rám tekint.
– Összejött mindenkivel, aki egy kicsit is hasonlított rám. Így küzdött az érzelmei ellen. Akkor nyáron összebarátkoztam egy lánnyal, Nathalie azt hitte, szerelmes vagyok, majd beleőrült a gondolatba. Soha nem beszéltem neki a fiúkról, és talán direkt hagytam is, hogy féltékenykedjen. Nem volt jó ötlet. Amikor éjszaka bejött a szobámba, nem gondoltam semmi rosszra, mert régen sokszor aludtunk együtt. De az az éjszaka más volt. Minden olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogtam, mit teszünk... Aztán jött a festő, és feltárt előttem egy egészen új, ismeretlen világot. Egy világot, Nathalie nélkül. Nem érdekelt, mit tesz a testemmel, mert úgy éreztem, ennél mocskosabb már úgysem lehetek. Már meséltem róla, mit csinált Nathalie, amikor rajtakapott minket, de azt nem mondtam, hogy akkor éjjel bevett egy csomó gyógyszert. Meg akart halni miattam. Emlékszem, ott álltam anyáékkal az ágya mellett a kórházban, és nem éreztem semmit. Attól a naptól kezdve gyűlöltük egymást. Úgy érezte, hiába szenvedett annyi éven át, egy buzira vesztegette a szerelmét. Azt mondta, hogy reméli, olyat fogok szeretni, aki elérhetetlen.

Az éjszakai szellő kifésüli David arcából a hajat. Csillog a bőre a hold fényében. Hogyan gondolhatja magáról egy ilyen szépség, hogy mocskos? Túl sokáig hallgatok, David elfordítja rólam a tekintetét.
– Sajnálom, hogy belekeveredtél – mondja. – Tudom, mit gondolsz, és igazad van. Kérlek, ne haragudj ránk! Holnap visszamész Párizsba, és éled tovább az életedet, nem leszünk mások a számodra, mint egy visszataszító emlék. Az ilyen emlékek pedig hamar elhalványulnak, de talán segít, ha elmondom, hogy te vagy az első, akit Nathalie tényleg szeretni akart. Most, hogy belegondolok, ha tervezem sem tudtam volna ilyen tökéletes bosszút állni rajta.
Felhúzott térdeire hajtja a homlokát, ujjaival a lábujjait babrálja.
– Nem tudsz rólam semmit, David. Főleg azt nem, hogy most mit gondolok.
Meglepetten kapja fel a fejét, mikor megérzi az érintésem a tarkóján.

Úgy döntök, titokért titkot adok cserébe. Megérintem az ajkait. David a tekintetemet keresi, mialatt az ujjaimat ízlelgeti, de én nem hagyom, hogy megtalálja, mert ez az első szabály. Szenvedélyesen csókolom, hogy felkeltsem benne a vágyat, de érzelem nélkül, mert ez a második szabály. Óvatosan a földre fektetem, és a homlokánál fogva leszorítom a fejét, hogy érezze, én vagyok az úr, én irányítok, mert ez a harmadik szabály. Amikor a nyakát csókolom, vigyázok, hogy ne hagyjak nyomot. Simogató kezei zavarnak a koncentrálásban, ezért lefejtem őket magamról. A hasát csókolom, aztán a csipkés liliomot. Nem figyelek a sóhajaira, az élvezetére, mert ez a negyedik szabály. A fogaimmal húzom le a sliccét. Egy pillanatig elgondolkodom, képes vagyok-e annyi év után újra megtenni, de ekkor David ujjai visszatalálnak a hajamba, és emlékeztetnek rá, hogy a múlt örökre véget ért. Nem törődöm többet a szabályokkal. A teste minden rezdülését figyelem. Most először nem undorodom a nyirkos bőr ízétől, azt akarom, hogy jobban élvezzen engem, mint a festőt, mint az összes eddigi férfit együttvéve. Azt akarom, hogy ezután rólam álmodjon minden éjjel...

Amikor visszaérek hozzá a tenger sós ízével a számban, még csukva van a szeme, a könnyeket sem törölte le az arcáról. Egy évet töltöttem el úgy Nathalie-val, hogy ő folyton a testvérére gondolt. Igen, eleinte lehet, hogy szeretett, de ez nem tarthatott sokáig. Talán, ha viszonoztam volna az érzelmeit... Lehet, hogy kiszabadíthattam volna a poklából, de rá kellett jönnie, én is csak olyan vagyok, mint a többi, és David csillaga ettől csak még fényesebben ragyogott a szívében.
David mozgolódni kezd mellettem. Nem nézek rá, a szobor sötétségbe burkolódzó, elmosódott alakját figyelem. David a vállamra hajtja a fejét.
– Hé, ugye nem szánalomból tetted! Vagy csak vigasztalni akartál? – suttogja.
– Egyik sem. Nem akarom, hogy mocskosnak hidd magad, és most már tudod, hogy nálam biztosan nem lehetsz mocskosabb.
Magához szorít. Én vagyok a menedéke.
– Te vagy a legtisztább ember, akit valaha ismertem. Nem érdekel, hogy miből éltél az utcán. Nem érdekel semmi, csak veled akarok lenni – hadarja, és egyre jobban szorít. – Vigyél magaddal! Nem számít, merre mész, arra megyek én is. Én mindenhol otthon vagyok, ahol te ott vagy. Még ha nem akarsz is engem, kérlek, engedd, hogy veled menjek. Szeretlek. Te vagy az első férfi, akibe szerelmes vagyok.


8.


Hajnalra érünk haza. David rögtön elkezd csomagolni, én lezuhanyzom, aztán megetetem a macskát. Jean azt írta, reggel nyolc körül ér ide, addig még van három óránk. A galambok éhesen gyülekeznek az erkélyen.
– Nincs itt az apátok – szólok rájuk, és megkocogtatom az üveget.
Az éjjel David addig könyörgött, míg bele nem egyeztem, hogy velünk jöjjön Párizsba. Megmondtam, ne számítson rá, hogy istápolni fogom. A szünidő végéig csövezhet nálam, de miattam nem fogja elszúrni az életét. Szemeszterkezdésre hazarugdosom.
Le kell ülnöm egy székre, mert már tántorgok a fáradtságtól. Nem vagyok hozzászokva az ilyen érzelmi viharokhoz, mint a mai, illetve a tegnapi balhé. Nem asztalom a lelkizés, de David jól láthatóan lubickol benne. Éteri magasságokban szárnyaló érzelmeit már nem tudom követni.
Arra ébredek a szenderből, hogy David forró keze a homlokomon pihen. Mond valamit, de nem értem, mert a fáradtság blokkolja a franciatudásomat. Ujjaival belefésül a hajamba, és megismétli az előbbi hangsorokat, amik csodásan zengenek. A francia kiejtés összes gyöngyszeme szétszóródik körülöttem, de nem tudnak eljutni az értelmemig, hogy megfejthessem a kódjukat. David simogató ujjai lefutnak az arcomon, majd megpihennek az államon. Úgy néz rám, mint gyerekkoromban az anyám tette, rajongás és odaadás csillog a szemében. Tovább vándorolnak az ujjai, le a nyakamon. Elhúzódom tőle. Elmosolyodik, mint mindig, amikor csalódás éri.
– Feküdj le az ágyamra, ne itt gubbasszál – értem meg végre a szavait.
Ahogy leteszem a fejem a párnára, már alszom is. Csobogó víz hangja lopakodik be az álmomba. Megjelenik David alakja... A liliomról lecsúszó törülköző hangos puffanással esik a földre, ahol egy kisfiú játszik, akinek hosszú, arcába lógó haja van, hogy elrejtse a könnyeit.

Felriadok.
– Mi baj?
David az ágy melletti fotelben ül ölében a macskával.
– Semmi, csak álmodtam valamit.
Megdörzsölöm a szemem, és visszadőlök a lapos párnára. Odakint már ragyogóan süt a nap. David leteszi a macskát, és átköltözik mellém az ágyra.
– Mi van? – kérdem, mert látom rajta, hogy szomorú.
– Az előbb az ebédlőben, nem értetted, mit mondok. Igaz?
Fáradtan ásítok egyet.
– Nem értettelek, mert félig aludtam.
Erre David az ajkához érinti az ujját.
– Te sosem értesz engem igazán, ugye? – kérdi.
– Örülök, hogy ilyen jó véleménnyel vagy a nyelvtudásomról. Mondj még egy-két ilyen dicsérő szót, csak úgy simogatják az önbizalmamat.
David most az én számra teszi az ujját, hogy elhallgattasson.
– Úgy értettem, hogy a szíveddel. A szavaim csak a fejedbe jutnak el, ahol lefordítod őket. Nem számít, hogy mióta, vagy meddig élsz ebben az országban, az én kimondott érzelmeim örökké megfejtésre váró kódok maradnak a számodra, sosem fognak eljutni egyenesen a szívedig.
Érzem, hogy David csípője veszélyesen szorosan simul hozzám. Leveszem a számról az ujját.
– Nem tudom, ez így van-e, David, mert se agyász, se nyelvész nem vagyok, ellenben van egy kód, ami elég érthetőn eljutott hozzám, és nem igazán rajongok érte – közlöm vele, mire elpirul, és végre elhúzódik tőlem.
– Gonosz vagy – jelenti ki a párnába rejtve arcát.
– Mit lehet tenni? Az vagyok.
Rágyújtok egy bagóra, közben meghiúsítom a macska ágyra mászási kísérletét. Nyávogva landol a padlón, és bosszúsan fúj egyet.
– Volt olyan, akivel lefeküdtél? – hallom David kérdését a párna mélyéről.
Hosszú sóhajjal fújom ki a füstöt, hogy megértse, milyen mértékig untat a faggatózása.
– Már mondtam, hogy nem kefélek pasikkal. Inkább éhen haltam volna, minthogy köcsög legyek.
Ahogy kimondom, már meg is bánom. David felé sandítok. Meg se moccan, rejtőzik tovább a párnában. Elnyomom a cigit, és rágó után kutatok a zsebemben. David megmozdul, az ajtó felé fordul, hogy továbbra is háttal legyen nekem.
– Ne beszélj ilyen hangon velem! Én nem az egyik nőd vagyok. És ne használd ezt a szót, olyan közönséges, olyan megalázó!

Tétovázom, mit tegyek. David azt mondta, mi nem értjük meg egymás érzelmeit a szavak segítségével, de ha ez így van, akkor nem marad más számunkra, csak az érintés. Elsimogatom a tarkójából a hajat, hogy előtűnjön a pillangó.
– Olyan vagy, mint ez a pillangó – mondom neki. – Nem akartalak bántani. Sajnálom, amit mondtam, de ha velem akarsz lenni, el kell fogadnod a stílusomat. Még számtalanszor meg foglak bántani, mert nem tudok egyik pillanatról a másikra megváltozni. Még a te kedvedért sem.
Gyöngéden megízlelem a nyelvemmel a pillangó szárnyait. David libabőrös lesz az érintéstől.
– Miért csinálod ezt, ha nem akarsz engem? – kérdi sírós hangon.
– Ne csináljam?
Felém fordul. Félelmetes szépséggel ragyognak a szemei.
– De – feleli, és már nyílnak is szét az ajkai.
Őket is körberajzolom a nyelvemmel, mint az előbb a pillangót. David elmosolyodik.
– Szeretem, ahogy megérintesz. Gyöngéd vagy. Talán mégiscsak vannak előnyei, hogy nőkhöz vagy szokva.
– Látod, minden rosszban van valami jó – vonom le bölcsen a következtetést, aztán a szájára tapasztom a szám, hogy végre elhallgattassam.
A csók közben átfut az agyamon, hogy David csókjában pont a férfias hév az, ami vonzó. Amikor eltávolodom tőle a levegővétel szünetében, összekeveredett nyálunk egyik hosszú fonala még mindig makacsul összeköti az ajkainkat. David feltekeri a mutatóujjára, aztán lenyalja róla. Meglepődöm, mert ezt még egy nőm se csinálta.
– Mi van? Újdonságot mutattam? – nevet hallható élvezettel a hangjában. – Lefogadom, hogy tudok még meglepetéseket szerezni neked.
Rám hengeredik.
– Azt nem kétlem – jegyzem meg feszengve.
– Lazíts, és nyújtsd ki a nyelved! – utasít.
Elfintorodom.
– Az ilyesmitől undorodom – közlöm vele.
A haja eltakarja előlem az ablakon besütő napsugarakat, csak a szemei világítanak a vibráló sötétségben.
– Tedd meg a kedvemért! – suttogja David hangja a fülembe.
Olyan, mintha elzárt volna a világtól, elvitt volna egy titkos helyre, ahol csak mi vagyunk, csak a mi lélegzetünk hallatszik. Homloka a homlokomhoz ér, puha az érintése, selymesen siklik a bőre a bőrömön. Már csak az ő levegővételét hallom, a vágy hangjait. Lehunyom a szemem. David ajkai az ajkaimhoz érnek, aztán rázáródnak a nyelvemre, és lassan végigcsúsznak rajta egyszer, majd még egyszer.
– Milyen volt? – kérdi zihálva, és csípője újra szorosan hozzám simul, de most nem bánom.
Hagyom, hogy játsszanak egymással az érzékeink. A fenekére csúsztatom a kezem, és még jobban magamhoz szorítom, hogy érezze a vágyamat a farmernadrág durva szövetén keresztül. Csókolózunk, olyan mohón, ahogy a kisgyerekek habzsolják az édességet, közben egyre erősebben ringatom magamon David csípőjét. Megszakítja a csókot, és nyitott szájjal kapkodja a levegőt felettem. Félig nyitott szemeit figyelem. Kékes csillogást látok a fekete íriszeken. Ajkai néha megérintik az arcomat. Amikor a tekintetünk találkozik, David megfogja az államat, aztán az ujjai a fülem mögé csúsznak a hajamba.
– Már ott a kikötőben tudtam, hogy te vagy az, akit szeretni fogok – mondja. – A szépséged... ahogy a tengert nézted... olyan szomorú volt – remegő kezei lecsúsznak a mellkasomon, és a sliccemhez érnek. – Tudod, mit gondoltam, amikor megláttalak az ebédlőben? Azt, hogy te a sors ajándéka vagy, és ilyen ajándékot csak egyszer kap az ember az életében.
Elhomályosul a szoba körülöttem. David simogató ujjai alatt felszikráznak az érzékeim.
– Te vagy az én ajándékom. Hallasz?
Újra a tengerben vagyok, és az azúrkék, habos hátú hullámok lökdösik a testemet.
– Hallottalak akkor éjjel, amikor Nathalie-val csináltátok. Hallottam a hangodat, és próbáltam elképzelni, milyen lehet az arcod, hogyan szikrázik a szemed az élvezettől – árulja el David.
Egy pillanatra eltávolodik a keze, hogy segítsen neki kibújni a nadrágból, aztán rögtön vissza is tér. A csípője megint szorosan hozzám simul, és én most a meztelen testét érintem. Úgy teszünk, mint a kamaszok, akik még félnek a szeretkezéstől, mégis érezni akarják egymás gyönyörét.
– De a valóság minden... képzeletet felülmúl – súgja a nyakamba.
Én közben a hajába rejtőzöm, ajkaim érzik a fejbőre forróságát. Minden forró, minden csupa tűz, a szoba lángol. A bennünk hullámzó tenger sem tudja eloltani a tüzünket. Egyre többet és többet akarunk, aztán végre felvillan a vakító fehér fény. David kiáltása visszhangzik a szobában, majd csend lesz, olyan mélységes, hogy hallani a szívverésünket. Fáradtan csókoljuk egymást.
– Uramisten, ha ez ilyen jó veled, milyen lehet, ha belém hatolsz... Meg kell ígérned, hogy egyszer megteszed! Kérlek!
Megsimogatom a hátát. A verítéktől átnedvesedett a pólója, jólesik az érintése, a vékony szövet vizes anyaga bizsergeti az ujjaimat. Veszek egy nagy levegőt, mielőtt megszólalnék, és hagyom, hogy átjárja a tüdőmet a szoba áporodott levegője.
– Az előbb hazudtam. Volt egy férfi, aki megkapott.


9.


A David orrán kiáramló füstöt figyelem, ahogy lassan szétoszlik és semmivé válik, pont úgy tűnik el, mint az órák és a percek. Túl rövid az élet ahhoz, hogy megbánjuk a tetteinket, luxus az önmarcangolás, elvesztegetett idő. Úgy mesélek arról az éjszakáról, mintha egy regényből olvasnám fel. A hős nem én vagyok, tizennyolc éves önmagam elszakadt tőlem, és magányosan kóborol a múltamban. A hangom közömbösen cseng, nem színezik meg az érzelmeim. David ajkai rázáródnak a cigarettára. Mintha magamat látnám azon az esős napon, az utcán ácsorogva, cigarettával a számban.

Két napja nem ettem, az eső beszivárog a ruhámba, és a csontomig hatol a hideg. Üres az agyam, már sírni is elfelejtek, csak egyetlen dolog éltet: a remény, hogy jön valaki, akinek megérek majd néhány eurót. A férfi, aki ballonkabátjába burkolózva, nyakát behúzva siet ki az egyik kapun, úgy harmincöt-harminchat lehet. Felém tart, de nem lát engem, mert makacsul bámulja az esőáztatta, fekete aszfaltot a talpa alatt. Amikor hozzám ér, megszólítom. Megkérdem tőle, nem akarja-e, hogy leszopjam. Meglepetten torpan meg. Látom a tekintetében, hogy messzi tájakon járt az imént, olyan helyen, ami könnyes csillogást csalt a szemébe, és nem értette, mit kérdeztem. Mosolyogva kér elnézést, és várja, hogy megismételjem a kérdésem. Nevetséges kis burzsuj! Újra elismétlem, nem akarja-e, hogy leszopjam tíz euróért. Rögtön lefagy a mosoly az arcáról, és szó nélkül továbbmegy, de én utánakiáltom, hogy ötért is megteszem. Megáll. Áll a szakadó esőben, és gondolkodik, majd hozzám lép. Egészen közelről néz a szemembe. Reszketek az éhségtől meg a hidegtől. Megérinti az arcomat, végigszaladnak az ujjai a számon, aztán újra elfordul tőlem, és útnak indul. Már nem is tudom, miért szólok utána, miért nem akarom elengedni.
– Kérem! Éhes vagyok – könyörgök szégyenérzet nélkül.
Megáll, a hátán már fekete a kabátja az esőtől.
– Gyere velem! – szól hátra.
Tétovázom, ő megfordul.
– Nem foglak bántani – ígéri.