Way to Your Heart 《BNHA fanfic》

1.01

Hason végig feküdve ágyamon hallgattam Őket. Hangosak voltak. Már jó pár napja ezt csinálták minden este. Kezdett elegem lenni. Hiányzott a nevetésük. Már nagyon régen hallottam. A könnyek lassan kezdtek el lefolyni arcomon, végig az államig, ahonnan lehullottak az ágyneműmre. Fejemet beletemettem a párnába és kitört belőlem a néma zokogás.

Csak legyen már vége.

-----

*Ayaka POV*

Nem akartam előttük sírni. Hisz már olyan rég történt, hogy megtudtuk, Őket felvették a hőstagozatra, nekem pedig nem sikerült. Úgy éreztem, sikerült már túl tennem magam azon, hogy életem legnagyobb álma soha nem fog megvalósulni, de most, ahogy az osztályuk terme előtt, magabiztos mosollyal az arcukon néztek rám, az óvatosan felépítgetett falam, amely a valódi érzelmeimet rejtegette, meginogni látszott. Velük akartam maradni, egy osztályba, hogy együtt vészeljük át az iskolát, a hősi edzéseket, hogy évekkel később együtt segíthessük a rászoruló embereket.

Miután mindketten bementek a termükbe, lassan elindultam a sajátom felé. Mellettem vidáman cseverésző és nevető diákok haladtak el, míg én folyamatosan a padlót szugerálva próbáltam átfurakodni magam közöttük. Véletlenül neki is ütköztem egy alacsonyabb termetű srácnak, felnézve rá gyorsan bocsánatot kértem, majd onnantól kezdve inkább a lépcsőt figyeltem. Ilyen az én szerencsém. Nem csak, hogy Eiékkel nem lehetek egy teremben, még különböző emeleten is helyeznek el minket. Gyorsan kapkodva lábaimat kocogtam fel a lépcsőn, majd egy jobb kanyart véve pár lépés után ott is álltam a szintén hatalmas osztályterem ajtaja előtt. Oldalt egy kisebb tábla volt, mint mindegyiknél, rajta a számomra legkevésbé szeretett szám és betű kombinációval: 1-C. Hezitálva a kilincs felé nyúltam, majd egy kisebb sóhaj után kitártam az ajtót.

A kinti hangzavarhoz képest bent néma csend uralkodott. Igaz, még nem voltak bent sokan, első ránézésre olyan hét embert saccoltam. Mindenki elvolt magában, viszont az ajtónyitódásra néhányan felkapták a fejüket, majd miután konstatálták, hogy csak egy újabb osztálytárs, folytatták elkezdett tevékenységüket. Egy halk sziasztokot elmotyogva, amire nem érkezett válasz, megindultam befelé helyet keresni.

A harmadik oszlop negyedik sorában helyet foglalva a táskámat leraktam oldalra, majd körbenéztem. A terem nagyon nagy volt, a bal oldalamon elhelyezkedő ablakokból csak úgy ömlött be a napfény. Néhány szekrény helyezkedett el a tábla mellett, egy kicsit előrébb pedig a tanári asztal állt. Miután kicsodálkoztam magam a belső téren, más elfoglaltságom nem lévén elővettem a mangámat és olvastam. Néha kinyílt az ajtó beengedve a kinti hangzavart, de a valóságot teljesen kizárva próbáltam a történetre koncentrálni.

A csengő megszólaltával gyorsan eltettem a könyvem, majd körbenézve konstatáltam, hogy nagy lett a tömeg. Páran halkan beszélgettek, mások aludtak, egy lány egy baromi vastag könyvet olvasott, más szavakkal, mindenki elvolt. Ekkor kinyílt az ajtó, amin egy magas, határozott kiállású nő lépett be. Sötétbarna haját szoros kontyba fogta a feje tetején, minden szála a helyén állt. Arca csontos volt, kicsit talán beesett, látszott rajta, hogy már nem olyan fiatal, ugyanakkor abszolút modell alkattal rendelkezett. A kezei és lábai kórosan vékonyak voltak, akárcsak hosszú nyaka. A ruhája alapján inkább titkárnőnek mondtam volna, mint tanárnak, sötétbarna zakóját a meleg ellenére begombolta, térdig érő, szintén barna szoknyája alatt fekete harisnyát viselt fekete magassarkúval, aminek a kopogása az egész termet bezengte. Mikor a tanári asztalhoz ért, cuccait lepakolta, majd leült a székére.

- Köszöntelek benneteket a U.A. általános tagozatán- kezdte - Teishi Yuriko vagyok, az osztályfőnök. Mint gondolom azt mind tudjátok, az iskola már jó ideje rengeteg nagyszerű hőst biztosít a világnak. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy tanulóink csak a hőssé válás irányába folytathatják az iskola után életüket. Azért jött létre az általános tagozat, hogy segítse azokat, akik nem akarnak vagy éppen nem képesek arra, hogy embereket mentsenek.

Az osztály rosszkedvűen hördült fel erre a mondatra, többen elkezdtek sugdolózni, mások, köztük én is, csak csúnyán néztünk a tanárra. Hiszen épp most mondta ki, hogy nem vagyok képes arra, hogy másoknak segíthessek. A Sensei, látva a felháborodott tömeget felemelte a kezét jelezve, hogy még nem fejezte be.

- Lehet, hogy hősként nem fogjátok tudni menteni az embereket, de tudjátok, ha mindenki hős lenne, nem lenne kit megmenteni. A jelenlegi szintre felépített társadalmunk összeomlana, máshogy fogalmazva, az egyensúly felbillenne. Ennek a világnak nem csak hősökre van szükségük. Rengeteg olyan foglalkozás létezik, amely lehet, nem hangzik olyan jól, mint a hősi lét, de nagyon fontos ahhoz, hogy ne dőljön össze a jelenlegi rendszer.

Végiggondolva a hallottakat, igazat kellett adnom neki és ahogy körbenéztem, a legtöbben kelletlenül bólintottak.

- Ennek fényében szeretném, ha mindenki pár mondatban bemutatkozna, illetve mondja el, mik a céljai a U.A után- fejezte be a monológját, majd az első sor jobb szélén ülő diák felé intett, hogy kezdheti. A lány, aki a vastag könyvét el sem rakta, magabiztosan felállt, kihúzta magát, majd fennhangon elkezdte.

- Arakawa Naoto vagyok. A U.A. után terveim szerint profi hőssé válok és segítek az embereken.

Mindannyian néma csendben bámultuk. Valószínűleg a Sensei is egy kicsit meglepődött, hogy a hegyi beszéde után az első ember továbbra sem mond le a hőssé válás céljáról.

- Megtudhatom, hogy miért akarsz hős lenni?

- Természetesen- felelte, hosszú, fekete haját hátradobva- a szüleim is azok és szeretném az Ő példájukat követni.

Na ezen, ha lehet, még jobban meglepődtünk, hiszen mit keres az általános szakon egy olyan diák, akinek a szülei profi hősök?

- Kik a szüleid?

- Ha nem probléma, nem árulnám el.

- Mégis miért?

- Azt szeretném, ha a tanárok és a diákok egyaránt a saját teljesítményemet látnák, nem pedig azt, amit a szüleim értek el. Önerőből szeretnék a csúcsra törni.

Pár másodpercnyi csend után a Sensei intett, mire Arakawa helyet foglalt, majd a mögötte lévő állt fel.

Így haladtunk sorban, a legtöbben valami teljesen hétköznapi jövőképet alkottak magukról, de páran, felbátorodva az első lány beszédétől a hősi létet hozta föl. Ilyenkor Teishi mindig megkérdezte, miért akar azzá válni. A legtöbben az emberek megmentése miatti okot hozta fel, amely nem hatott rá túl nagy hatással. Végül jópár emberrel később érdeklődve pillantott rá, mire felálltam és elkezdtem mondani a fejben vagy százszor átírt bemutatkozásomat

- Kobayashi Ayaka vagyok, az álmom, hogy profi hőssé váljak és ennek érdekében minden tőlem telhetőt megteszek!

- Mégis miért szeretnél azzá válni?

- Őszintén szólva, sokat gondolkodtam, hogy mit mondjak ide, ami nem a legelcsépeltebb sablonszöveg- mondtam- aztán arra jutottam, hogy hiába sablon, számomra valóban ez a legfőbb ok a hőssé váláshoz. Meg akarom menteni az embereket. Segíteni szeretnék nekik és úgy látom, ennek ez a leggyorsabb módja.

A Sensei bólintott, habár apró, fekete szemeivel furcsán méregetett, én pedig leülve a helyemre fújtam ki az izgatottságtól visszatartott levegőt.

Tádáá! Íme a hivatalos első rész! Remélem tetszett, véleményeket sok szeretettel várom!

Plus Ultra!