szikrák ⇀ kpop oneshots

tavaszhangú ⇀ minsung

STRAY KIDS┃MINSUNG┃TAVASZ┃FLUFF┃ÍGÉRET┃NAGYON ROMI, JA HOGY NEM?┃❝GERT TABERNER — FALLEN❞

Jisung elragadó.

Ez a tény önmagában sem meglepő, hiszen aki ismeri őt, mindenképpen kedveli is. Nem nagyzol, nem vág fel semmivel, ugyanis különösebben nincsen, amivel megtehetné — legalábbis ő így látja. A lemenő Nap fényében mégis szebb, mint maga a ragyogó égitest és ártatlanabbnak tűnik a tavasz lágy szellőjénél. Minho fél, hogy a tömény szépség világtalanná teszi; mégsem tudja elszakítani a tekintetét a mellette ücsörgőről.

Lankás domboldal, ahol az idejüket tengetik. A talpuk alatt nyújtózó rétet sárga pitypangok borítják, s a szürkület előtti órákban lengedező szél miatt most olyan hatást kelt a hullámzó virágtenger, mint az olvadt, hömpölygő arany. A napkorong éppen velük szemben készül nyugovóra térni, narancsszín sugarai utoljára nyújtóznak fel a felhőkig, hogy az aljukat megsimítva pirosas képet fessenek az ég kupolájára. Jisung pedig szép, mint mindig, és védtelennek mutatkozik a lassan leszálló sötétségben — azonban a naplemente megfáradt színei mintha csak védelmezni akarnák az éjszakától.

Szőke tincseket birizgál a nap meleg érintése, talán tudja, hogy nemsokára átadja a helyét a fekete lepelnek, s a két fiatalra ráborul a csillagos éj. Minho szereti az idő változását — szereti a pirkadatot, a reggelt, aztán a nap lebukásának pillanatát, de épp ugyanúgy szereti a mindent eltelítő feketeséget is, ahol pusztán szürkéskék fénynyalábok mutatnak utat. És mindenekelőtt; szereti Jisungot.

Jobban, mint a változásokat.

Jisung apró virágot forgat az ujjai között. Megcsípi az üreges szárat, — melyből a növény tejnedve néha orvul lecseppen az egyszerű szabású, kék farmernadrágra — és elbambulva figyeli a virágzatot. A dúsan egymás mellé préselődő szirmok szédítő gyorsasággal pörögnek körbe, és ez furcsa módon nem színtiszta boldogsággal tölti el. Ezúttal sokkal inkább visszaréved az eltelt hónapokra, belegondol, mennyi időt töltöttek távol egymástól azzal az emberrel, aki a világot jelenti neki. 

Mert Jisung fél a változásoktól, és attól, hogy emiatt elveszíti a számára legfontosabbat: Minhot.

Észre sem veszi, hogy az így is legfeljebb fél méteres távolság, ami kettejük között húzódik hirtelen csökken húsz centire, s Minho karja szelíden ereszkedik le a vállára. Törökülésbe vont lábai ellenére is megoldja, hogy a mellkasára vonhassa a fiatalabbat — elegánsan hanyatt dől a füvön, magával rántja a barátját is. Mosolyog, amikor Jisung önmagától hajtja a fejét a szegycsontjára, azonban továbbra sem szól semmit. Ma szokatlanul csendes, merengő hangulatában van. A másikat nem zavarja, mert még ilyenkor is fantasztikus ember a szemében. Percről percre haladva egyre jobban beleszeret; az idő múlása, a változás jó. Minden momentummal erősebbé képzi az érzelmeit.

— Min gondolkodtál el ennyire? — szólal meg a végtelen csendben. Mintha szentségtörést követne el, csupán halkan ejti ki a szavakat az ajkai mögül. Körülöttük mindössze a természet neszez, a rétet koszorúzó erdősávból egy kósza madár álmatag füttye dallamoz kifelé. Talán nem szabadna beszélniük ezekben a lágy másodpercekben, de a kíváncsiság minden fölé képes kerekedni.

Jisung sóhajt. Nem boldogan, elégedetten — és ugyan nem is letörten meg világi szomorúsággal a hangjában, de mégsem úgy, mint annak idején tette. A kezében maradt növénykét nézi. Azt az egy szál gyermekláncfüvet, ami mostanra kicsit gyűrött, ám egyben van. Végül megint kiengedi a tüdejéből a levegőt, ahogy elismétli a pár perccel ez előtti mozdulatot. Megforgatja a virágzatot, szemléli a sárga szirmocskák száguldását — ráismer benne az óramutató járására, s hogy milyen kevés idejük maradt, mielőtt véget érne a különböző iskoláik által kiszabott tavaszi szünet.

— Fogalmam sincs. Talán azon, hogy nincs túl sok időnk egymással — felel vonakodva. Leszorítja a szempilláit. Életvidám akar lenni, hogy ne törje le még Minho kedvét is, ezért kierőszakol magából egy gyenge mosolyfélét. Nem néz a párjára, helyette a színváltás közepén ért eget mustrálja; az alja még vörhenyes, de a kupola tetejét már javában kendőzi a fekete árnyalat. 

— Ugyan, még több, mint egy hét hátravan — nyugtatja a barna hajú. Szabad kezét, amelyik éppen nem a fiatalabb fiú derekán és karján matat a fakított tincsek közé vezeti. Jól esik neki ennyire szorosan húzni magához azt az embert, akiért az életét is feláldozná. 

— Mit ide egy hét? Éveket szeretnék. Nagyon — fűzi hozzá Jisung.

Szótlanul fekszenek egymás ölelésében. Nem találják a mondanivalójuk lényegét, és hogy hogyan tudnák kiküszöbölni a  párja testén nyugvó aggodalmait. Jisung felnéz, most először egy darabja, hogy kinyitja a szemét. Az íriszei végigfutnak az esteledő világon, hogy rájöjjön, mennyi gyönyörűség rejtőzik felfedezetlen területeken. Leszáll az éjszaka, csábít az idegen utak felé, de nem számítunk a sorsunkat nehezítő ingoványokra. A szőke ujjai közül kicsúszik — avagy szándékosan veti el magától — a kókadozó virágot.

Minho pedig már tudja, hogyan értesse meg magát a párjával. A mellkasára boruló arca mellett hever az aprócska növény is, könnyedén kapja fel és simogatja meg lágy mozdulattal a sápatag arcot. Jisung újfent lecsukja a szempilláit, melyek bizonytalan árnyékot vetnek. Ebben a felkelő Hold általi megvilágításban egy teljesen másik arca bukkan fel az árnyékok és fények játéka miatt. Ők csak szereplői ennek a hatalmas színháznak. Aztán halkan mond valamit, először csak kivehetetlen motyogás az egész, míg végül megszólal — a hangja könnyed, szinte beleolvad a szellő sustorgásába, ahogyan a finom és érzelmes csókok is bizsergető érzést keltve vesznek tova, amiket Jisung bőrére hint.

— Mindegy, hány telet és őszt töltök távol tőled. Ezek csak évszakok. Bírjuk ki még egy kicsit. Utána egy élethosszig az enyém lehetsz — Minho szépen formált szavakkal tesz tavaszhangú ígéretet. Hipnózisba keríti a szőke fiút, aki a tenyerét felsimítja a párja felsőtestén, s végül megállapodik a sötét tincsek rengetegében, hogy közéjük túrva avassa törhetetlen fogadalommá az elhangzottakat azzal a csókkal, amit ezután lehel az idősebb telt ajkaira; odakint a pitypangok, az éjszaka és a végtelen nyugalom közepén.

— Addig, amíg a telet tavasz váltja és a pitypangok sárgák maradnak?

Minho elmosolyodik.

— Igen, Jisung. Talán annál is tovább.