Vér és vágy (Befejezett)

♥️Szeretlek♥️

Vladimir pov.
Megfagyott a levegő a szobában. Mindenki a padlón fekvő Steve- et figyelte, aki körül egyre csak terebéjesedett a vörös vértócsa. Igor alkalmasnak találta a helyzetet, hogy kitörjön. Lövések hangja és roppanó csontok zaja kezdte ellepni a helyiséget. Már épp felálltam volna, de Steve megragadta a kezemet.
- Maradj itt... Maradj itt a végéig... - nyöszörögte fájdalmasan. Megnéztem, súlyos helyre kapott golyót. Kizárt, hogy túléli. Ennyivel tartozzam neki, azok után, amiket értem tett. Leültem és a fejét az ölembe húztam. Óvatosan elkezdtem simogatni a fejét.
- Vladimir...
- Tessék? - néztem a szemébe, amikbe már könnyek gyűltek.
- Mosolyognál nekem? Had... Had lássam az én babám mosolyát... - kögögött fel egy adag vért. A ruhám ujjával letöröltem az arcáról majd minden erőmmel mosolyogtam. Őszintén mosolyogtam miközben megállás nélkül folytak a könnyeim. Az ő arcára is halvány mosoly ült ki majd a kezét az arcomra tette, amit én a sajátommal tartottam ott.
- Szeretlek... Tiszta szívemből szeretlek és... És annyira boldog vagyok, hogy itt... Vagy velem... Szebb... Szebb halált el se.... El se tudnék képzelni.... - mondta ziháló levegővételek közt. Belesimultam a tenyerébe és lehajolva egy csókot nyomtam a homlokára.
- Sajnálom, Steve! Annyira sajnálom! - zokogtam.
- Vladimir... Babám... Én... - a feje hátra csuklott és a keze is kicsúszott az enyémből, hogy a teste mellé esve nagyot csattanjon a márvány padlón. A mellkasa már nem emelkedett tovább és a szívverését sem éreztem. Zöld szemeiből eltűnt az élet fénye és tompán meredt a semmibe. Nem bírtam és óvatosan lehúztam a szemeit. A fejét gyöngéden kivettem az ölemből és a földre helyeztem. Meghalt. Értem halt meg, mégsem bírtam viszonozni az érzéseit. Arra lettem figyelmes, hogy valakinek a cipője csoszog a padlón és amikor felnéztem Apuci húzta maga után az egyik lábát miközben a falba kapaszkodva próbált járni, véres nyomot hagyva maga után. Mint az őrült oda rohantam hozzá, épp időben, ugyanis nem bírta tovabb és összerogyott.
- Apuci... - eredtek meg a könnyeim mikor megláttam, hogy átlőtték a lábát és a mellkasa is vérzik.
- Semmi baj, napsugaram! Semmi baj! Nézz rám, jól vagyok! - mosolygott rám, hogy megnyugtasson, de tudtam, hogy füllent.
- Hívok mentőt.
- Nem!!! Inkabb hívd Rogert! Ő már diplomát is szerezhetne az orvosin, annyi sebemet ellátta. És te is itt vagy. Nem kell a mentő! - simogatta meg az arcomat. Gyorsan megragadtam egy telefont és felhívtam Rogert. Azt mondta negyed óra és itt lesz, de addig is el kell látnom a sebeket. Leszakítottam a ruhám ket ujját majd az egyiket szorosan a lábára kötöttem, a másikat pedig a mellkasára szorítottam. A keze persze azonnal az enyémen termett.
- Kaphatok puszit a bibimre, anyu? - vigyorgott mire egy picit megnyomtam a sebét. Felszisszent a fájdalomra.
- Perverz! Ne élet - halál között viccelődj! - mondtam mérgesen. Csak tovább mosolygott azon ahogy dorgálom, mintha élvezné. Egy kicsit azonban nekem is meglágyult a szívem, ezért adtam egy puszit az arcára.
- Tessék, boldog vagy? - kérdeztem, de válasz helyett az egyik kezét a tarkóm mögé teve húzott magához egy forró csókra. Majd miután elváltunk mèlyen a szemembe nézett.
- Most már igen. Szeretlek, napsugaram.
- Én is szeretlek, apuci. - mongtsm majd így tartottuk tovább együtt a szorítást, egészen addig, amíg Roger meg nem jött.