szikrák ⇀ kpop oneshots

szomorú szerelem ⇀ jeongho

STRAY KIDS ┃  JEONGHO┃ SZOMORÚSÁG ┃ HAPPY END ┃SZERELMES VAGYOK AGAIN ┃❝BILLIE EILISH — I LOVE YOU❞

Jeongin fáradt volt. Ez általánosságban sem meglepő, azonban a mérhetetlenül sok idő, amit gyakorlással töltött, alaposan leszívta az energiáját, és a megszokottnál nyűgösebben vergődött otthon. Utálta, hogy reggelente legkésőbb fél kilenckor kilökte magából az ágy. Emiatt nem — avagy emiatt sem — tudta kipihenni magát; egyébként viszont a belsejében csapongó gondolatok sem segítettek a helyzetén.

Ugyan a célja az volt, hogy ne nyomja el az álom, mégis csukva tartotta az égő szemeit, ilyen módon óvva az enyhe fájdalom ellen. A lakás kanapéján terpeszkedett az oldalán elhelyezkedve, a lapockája a háttámlába mélyedt. Kényelmetlen pozíciót vett fel: a feje a karfán lelt aránylag elfogadható területet. Érezte a hajába simító kezet, viszont annyi erőt nem tudott összeszedni, hogy kinyissa a pilláit. A beazonosítatlan társa finoman megemelte őt, hogy a kanapé végébe leülve az ölébe húzhassa a legfiatalabb buksiját.

— Ha Seungmin kijön a fürdőből, váltsd te — Woojin hangja a jól ismert barátságos stílusban nyilvánult meg, miközben az ujjaival a gesztenyeszínű fürtöket rendezgette, tudat alatt álmosítva még inkább Jeongint.

— Nincsen energiám zuhanyozni, a kádban meg elalszom — motyogta. A szavak is csak kóvályogva hagyták el a száját.

— Beküldöm veled Jisungot, hm? — A legidősebb kacagása őt is fáradt mosolyra sarkallta.

— Ne, csak őt ne — ellenkezett azonnal. — Akkor inkább összeszedem magam, oké?

Woojin megállás nélkül szóval tartotta, nem engedte neki, hogy elszenderedjen. Addig nem, ameddig az esti rutint le nem rendezi. Ennek érdekében egyfolytában kérdéseket tett fel neki — Jeongin nem értette, miért kezdett magyarázni a sivatagi rókákról, de a megvilágosulás pillanatában morcosan az idősebb karjára csapott, és nem volt hajlandó válaszolni, szerinte miért fontos a rejtőszín. A nappali másik felén, az egyszemélyes fotelban ketten ücsörögtek: Jisung az ölében ücsörgő Felixet ringatta, aki a jelek szerint régóta nem tudott már magáról. A szőke mosolyogva nézte, ahogy Jeongin felkelt a díványról és a nyelvét kiöltve távozott a saját hálószobájába.

A dorm azon része csendesnek mutatkozott, ahol haladt. Chan és Changbin a stúdióban maradtak, hirtelen ihletet nyertek valahonnan, ezért számítani lehetett rá, hogy csak az éjszaka második felében esnek majd haza. Így, hogy kevesebben szóródtak szét a házban, még inkább furcsának találta a megosztott hálóból  kiszűrődő zajokat. Miközben közeledett, a hangszíneket fokozatosan kezdte felismerni, s az egyikben felfedezte Minho orgánumát. A gyomra görcsbe rándult. Nevetést hallott, mégpedig az idősebbét, így egy másodpercre megállt az ajtó előtt.

Nyilván tisztában volt vele, hogy a hallgatózás csúnya dolog. Jólnevelt fiúnak tartotta magát, azonban a lehetőség mellett nem mehetett el. Igazából egyetlen személy élt velük együtt, akinek hajlandó volt valóban megnyílni. Ő Woojin, a legidősebb csapattársa, és mindvégig a partját fogta, amíg Jeongin néha nehéz napokat vészelt át Minho miatt. Csak Woojin és ők tudták, mit is jelent a barna hajú a számára. Őszintén, neki sem szeretett volna semmit elárulni, ám egyszer különösen érzékenyen érintette egy vicc, s a másik volt, aki utána ment vigasztalás céljából.

A falap túlsó oldaláról a kacagás hangja erősödött, mintha az idősebbet nyúzná valaki. Jeongin akaratán kívül is elhúzta a száját. Szerette, ha Minho jól érezte magát — nála szebb mosolya senkinek nincsen —, de néha azt kívánta, bár miatta lenne ilyen kicsattanó hangulata. Igen, meglehet, hogy féltékeny volt.