Augusztus 24.-e volt, egy meleg, nyári nap. Nem is olyan különleges. Egy átlagos, pénteki nap, nemde? Azonban ez a nap a középiskolai gólyatábor első napja volt, ahova menni terveztem. És én már kora reggel készülődni kezdtem, nem törődve azzal a ténnyel, miszerint a tábor csak délelőtt negyed 1-kor kezdődik. Az emberben mindig is megvan egy afféle felfokozott állapot az ilyen helyzetekben, és akkor képtelen lenyugodni. Ugyanez történt velem is. Elképesztő gyomorgörccsel keltem fel, reggeliztem meg, pakolásztam a táskámba. Még tegnap este kiválogattam, miket fogok vinni, így ma csak bepakolni kellett. Mivel volt még 1 órám a busz indulásáig, úgy gondoltam netezek egy kicsit, úgyis oly rég voltam fent. De ahogy gondoltam, az élet a világhálón nélkülem is folytatódott. Semmi érdekes, csak bikinis lányok képei, lábak a tengerparton, unatkozó tweetek, vissza a suliba reklámok, gameplay videók, szóval csak a megszokott nyári dolgok. Pár perc után aztán kikapcsoltam a gépem, és felvettem a ruhámat, amiben menni szerettem volna. Nyár végi, augusztusi kánikula révén egy szimpla piros pólón, egy rövid farmernadrágon és egy fekete sportcipőn kívül nem vettem magamra semmi mást. Kiléptem a házból, és a hátamra vettem a nagy utazótáskát, majd elindultam a közeli megálló felé.
A Nap szikrázóan sütött, az égen egyetlen felhő sem úszott, viszont meleg volt. Nagyon meleg. A buszra felszállva elővettem a telefonom, és megnéztem, hogy a többi osztálytársam is izgul-e a közelgő esemény miatt, de ahogy vártam, mindenki offline állapotban volt. A fél órás utazás után leszálltam a buszról, és megkerestem a tábor helyszínét, ami a központtól nem volt messze. Mivel még nem volt ott senki, így kerestem egy közeli padot, és arra leülve vártam a többieket. Az idő lassan telt, szinte állt. Aztán egyszer csak érkezett egy busz a tábor helyszínére. A diákokat szállító busz begördült a táborhely udvarába, majd a járműből sorra szálltak kifelé a kilencedikesek. Miután az utolsó is elhagyta az autóbuszt, megkerestem a saját osztályomat. Nem volt nehéz dolgom, pár emberrel beszéltem a nyár alatt. Mindenki beszélgetett valakivel, kisebb csoportokba tömörülve, vagy párban, az a lényeg, mindenkinek volt társasága. Kivéve nekem. Mivel én félénk vagyok, nem igazán nyílok meg embereknek, és nehéz számomra a barátkozás, így egyedül voltam. Egy fa árnyékába leülve néztem, ahogy mások kapcsolatokat alakítanak ki, barátkoznak, beszélgetnek, és ez legbelül fájt. Fájt, hogy egyedül voltam, hogy velem senki sem beszélt, hogy senki sem vett észre, hogy magamra maradtam, mint meg annyiszor az elmúlt években.
A bambulásomból csak egy fiú rángatott ki. A haja sötétszőke volt, a szeme sötétbarna, az arca sápadt. Sötét pólót viselt hosszú, sötétkék nadrággal és cipővel. Olyan bezárkózónak tűnt, akárcsak én. Viszont ez a srác rám nézett. Csak rám. Egyenesen a szemembe.
-Szia!-köszönt halkan, majd rám mosolygott. A mosolya ragyogó volt, mint egy jóképű srácnak egy rossz tinifilmben. A gyomrom összerándult, a szívem hevesen elkezdett verni, éreztem, ahogy lever a víz. Hogyan is nevezik ezt az érzést?
-Szia!-köszöntem félénken, majd elpirulva elkaptam a tekintetem róla.
-Miért ücsörögsz itt?-kérdezte poénos hangnemben.
-Mert nem ismerek senkit...-válaszoltam.
-Akkor gyere, barátkozz!-nyújtotta a kezét. Én pedig megfogtam, és felálltam, azonban ő nem engedte el a kezem.-Julian vagyok.
-Mitchell.-mutatkoztam be neki, majd végül elengedte a kezem.
-Nos, Mitchell, hova jelentkeztél?-kezdeményezett beszélgetést Julian.
-Biológia-kémia szakra.-feleltem.
-A klassz! Én matfizes vagyok.-mutatta fel a hüvelykujját Julian.-És miért pont bikémes vagy?
-Mert ez érdekelt.-válaszoltam tömören
-Értem.-bólintott Julian.-És van valamilyen hobbid?
-Öhm...-gondolkodtam, majd beletúrtam a hajamba.-Szeretek olvasni, verseket írni...
-Milyen érdekes!-lepődött meg Julian.-Én is szeretek verseket írni. És még?
-Szeretek utazni, fotózni, biciklizni, valamint odavagyok az ázsiai kultúráért!
-Hmm! Ez érdekes!-helyeselt Julian.-Hamarosan kezdődik az ismerkedés, nem jössz?
Nem válaszoltam, csak követtem Juliant, aki bement az épületbe, ahogy a többi korombeli gyerek is. Az osztályok kört formálva leültek a székekbe, majd a miután meghallgattuk az igazgató beszédét, elkezdődött az ismerkedős feladat. A diák önkormányzatos tagok (végzősök) ismertették a feladatot. Mindenki kapott egy nyakláncot egy táblácskával, amire mindenkinek rá kellett írnia a keresztnevét vagy a becenevét. Én fogtam egy alkoholos filcet, és ráírtam: 'Mitchell' Egyszerű. A szüleim és a közeli barátaim szoktak Mitch-nek hívni, de én személy szerint utálom, ha idegenek Mitch-ek szólítanak, úgyhogy a teljes keresztnevemet használom. Mindenki elvégezte a folyamatot, legtöbben csak keresztnevet írtak a névtáblájukra, de akadt olyan is, akinek valami frappáns beceneve volt.
Ezek után rendes kihívások és feladatok voltak, legtöbbször kirángattak minket a komfort zónánkból, de néha voltak visszafogott dolgok is. Viszont valami különös történt velem... A feladatok alatt többször felfigyeltem egy lányra. Egy sötétbarna hajú, zöldes barna szemű, kicsit telt alkatú lányra. Mikor rám nézett, mindig mosolygott, én pedig elkaptam a fejem. Valami különös vonzalom fűzött hozzá. Hasonló, mint Julian-nél. Bármikor rám nézett, összerándult a gyomrom, a szívem hevesebben vert. A lányt Olivia-nak hívták és szintén biosz-kémiára jelentkezett. Először aggódtam, túlkomplikáltam az érzéseimet. Mi van, ha mindkét személybe beleszerettem? Egyáltalán szerelem ez? Vagy csak vonzalom? De mikor szombat délután 2-kor hazaértem, és elmeséltem mindent anyunak, elfelejtettem ezeket az érzéseket. Ez nem szerelem, csak pillanatnyi elmezavar. Jobban meg kell ismernem őket ahhoz, hogy ezt szerelemnek vagy akár vonzalomnak lehessen nevezni, nemde?
