Ha nem tűnsz el [Befejezett]

22.

Már megint ő volt az egyetlen biztos pont, akibe kapaszkodhattam, miközben összeomlott a lelkivilágom. A szürke pulcsijának illata beszökött az orromba, és gyönyörű emlékeket hozott bennem felszínre, a csodákat, amiket együtt éltünk át, többek között az estét, amikor Rómeó és Júliát játszottunk, és én annyira önmagamnak éreztem magam, mint még soha, és amikor Patrik megmutatta a forradásokat az alkarján. Akkor azt éreztem, hogy tartozom valahová. Aztán eldobtam magamtól mindent. Ott, a zeneteremben, abban a pillanatban rájöttem, hogy mekkorát hibáztam.

Megállás nélkül zokogtam, Patrik pedig erősen szorított magához, és úgy simogatta a hátamat, mintha pontosan tudná, hogy mi játszódik le bennem. Valószínűleg azért, mert pontosan tudta, jobban ismert engem, mint én magamat.

Negyed óra is eltelhetett, amíg egymást átölelve álltunk, ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy legalább egy minimális szinten megnyugodjak. Akkor eltoltam magamtól Patrikot, és a szemébe néztem.

– Annyira sajnálom, ami történt – mondtam rekedt hangon. – Nem is akarok mentegetőzni, egy utolsó szemétláda voltam, és...

– Dóri, ezt most hagyjuk – szakított félbe gyengéden. – Majd megbeszéljük később, most nem számít.

– Nem, Patrik, ennyire te sem lehetsz önzetlen – ráztam a fejem, a szemem újra könnybe lábadt. Emlékszem, nyár elején azt vallottam magamról, hogy a nővéremmel ellentétben én nem vagyok sírós fajta, ehhez képest majdnem minden második nap bőgtem. Elég sok minden megváltozott azon a nyáron.

– Dóri, komolyan – fogta meg a kezem. – Most ne erről beszéljünk.

– Oké – bólintottam a könnyeimet nyelve. – De annyit muszáj elmondanom, hogy... Nincs mentségem, de tudom, hogy hibáztam. És nagyon-nagyon sajnálom.

Láttam Patrik szemében, hogy megviselte, amit csináltam vele. Láttam, hogy nem volt könnyű neki ez a két hét. És mégis azt mondta:

– Semmi baj.

A kezemet fogva húzott a zongora előtti székhez, leültetett rá, majd ő is leült mellém.

– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem rá, hogy mégis mi oka van rá, hogy a régi iskolájának zenetermébe menjen nyári szünetben hajnali öt után.

– Kata felhívott, és elmesélt mindent – felelte, mire bólintottam. Ez várható volt. – Azt mondta, bezártad az ajtót és elrohantál, mire kimentek az utcára már nem voltál sehol. Nagyon kétségbe volt esve, és megkérdezte, van-e ötletem, hol vagy.

– És te tudtad. Honnan?

– Ismerlek – mosolyodott el halványan, ettől a patrikos mosolytól még így összetört állapotában is megmelegedett a szívem. – De miért rohantál el így? Egyedül, alkohollal a szervezetedben, elgyengülten, ráadásul az éjszaka közepén. – Mi van, ha nem találok rád azonnal? Bajod is lehetett volna – szidott le.

– Kata elmondta, hogy mi történt, nem? - sóhajtottam.

– De igen.

– Te mondtad, hogy ismersz. Akkor elvileg tudod, hogy nagyon kiakasztott a dolog.

– Igen, sejtettem – sóhajtott ő is. Pár másodpercig mindketten hallgattunk, Patrik türelmesen várta, hogy elkezdjek beszélni a dologról.

– El kellett volna mondaniuk – szólaltam meg halkan.

– Talán igen. De nem tehetnek róla, hogy... – kezdte volna, de nem hagytam, hogy végigmondja.

– Nem, Patrik, most nem védheted őket. Tudom, hogy egyébként is csak miattam csinálod, hogy ne legyek haragban a családtagjaimmal.