tekintet
nyári, kora esti napfény szűrődött be a rácsos ablakon. félig-meddig eltakarta egy régi függöny, de pont annyira, hogy érezzem, kint több az élet mint idebent. talán mindenhol több volt. azon az apró, fából készült széken ülve bújtam a könyvemet. ezzel akartam háttérbe szorítani az összes félelmet és aggodalmat ami bennem volt. de te sokkal érdekesebbnek bizonyultál. könyvemből fel-fel nézve firtattalak, de te nem láthattad. idegességedben a plafont pásztáztad szemeiddel, mintha valami szép és meglepő lenne ott, de te is tudtad, hogy nem volt. egy huzamosabb időre sikerült belemerülnöm a könyvembe, de a Föld is forgott, és a Nap is máshová került akkorra. a könyvlapok is kezdtek homályba borulni, a betűk is kezdtek egy-egy sötét foltba összefolyni. lassan becsuktam azt a könyvet, letettem a mellettem lévő kicsi székre. fejemet visszafordítottam feléd, de szemeid már nem a plafonon voltak, régóta engem pásztáztak. szívem szerint elkaptam volna a tekintetem, de most álltam a pillantásod. közben a Nap már teljesen lekászálódott az égről. lámpa sehol nem égett, de még csak nem is volt. nem volt ott más, csak a szürke falak, néhány szék, a könyvem, az az apró rácsos ablak, te és én. nekem mégis csak te léteztél akkor. a zöld, de most a sötétség miatt inkább kékesnek látszó szemeiddel mélyen néztél az enyémekbe. ajtónyitódás. tekinteted még mindig nem szakadt szét az enyémtől. miattad voltam itt. köhintés. mindent lassítva hallottam.
- jöjjenek. - szólt most a köhintés tulajdonosa.
még pár másodpercig ültem ott, gondolataim között veled, és a te szemeiddel rajtam. az ajtóban álló fazonra néztem. alig láthatóan bólintottam, majd a székedhez léptem. kezemet nyújtottam, de te anélkül is felláltál. tekintetünk nem volt többé egy. lassan indultam az ajtó felé, te szorosan mögöttem. követtem az alakot. miattad voltam itt. és lehet hogy többé nem is láthatlak majd.
