Hé, ez az Én tündérmesém! [Félbehagyva]

Prológus

Kedves Élet!

Tudom, hogy szeretem írni és olvasni a romantikus tündérmeséket, de ez még nem azt jelenti, hogy bele is szeretnék kerülni egybe.

Szeretettel: egy sikertelen novella író

|◇|

Ha rákattintottál erre a könyvre, rögtön két kérdés is felmerülhet benned: Ki is vagyok én, és mi ez az egész. Mindekettőt jogosan teszed fel, és mielőtt belevágnánk a történetbe, engedd meg, hogy megmagyarázzam.

Az én nevem Diana, de ez most a történet szempotjából elhanyagolható. 26 éves vagyok, és abból 5-öt azzal töltöttem, hogy romantikus novellákat írjak. De nem akármilyeneket, mert én tündérmeséket írok. Mármint nem olyanokat amilyeneket a 4-5 éveseknek olvas fel az ember, az enyémeim annál egy csöppet kidolgozottabbak. De ez csak az én véleményem, mert a fogyasztó közönségnél nem kaptam nagy hírnevet... mondjuk ki, sikertelen vagyok. Fél évtizede adom ki rohamosan a könyveimet, de egyik sem került fel eddig semelyik sikerlistára. Az én könyveim azok, amik a kihalt könyvtárak legalsó polcain porosodnak. Kezdek ebbe az ördögikörbe belefáradni, de ez ellen nem tudok mit tenni sajnos. Megpróbáltam már más témát vagy műfajt kezdeni, de abban neméreztem magamat, az én stílusomat. Hiszen ezek az én "védjegyeim".

Ez vagyok én. Egy szingli lecsúszott író, akinek arra sincs pénze, hogy az albérletét fizesse. Az egyetemet már rég otthagytam hogy az álmaimnak szenteljem minden időmet oly' sok akadály után és mi lett az eredménye... Egy vagyok a többi ember között, ha nem kevesebb.

Az ajtómon valaki elkezdett dörömbölni, majd idegesen bekiabált:
-Miss Diana! Már 2 hónapi fizetséggel tartozik nekem!! Engedjen be, vagy hívom a rendőröket!

Biztosan ez a tulaj az. Már egy ideje ezzel zaklat, de nem érti meg, hogy jelenleg enni is alig van pénzem. Ha így folytatom az utcán fogok kikötni.

-Miss Diana! Engedjen be!! Ne hagyjon figyelmen kívűl!!- üvöltözött tovább.

Mélyet sóhajtottam, és nagynehez felálltam, hátha tudok kérni tőle még egy kis haladékot. Egy szál pólóban kitrappoltam a nappaliból, miközben elhaladtam a konyha mellett. Ekkor eszembejutott, hogy még elkéne ugranom a boltba, már ha van még rá pénzem egyáltalán. Jó lenne elmosogatni is, mert már teljesen tele van a mosogató. Ahj... bárcsak végetvethetnék mindennek csupán egy perc alatt.

-Miss Diana! Miss Diana!!

Fáradtan az előttem lévő ajtóra néztem, és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire nincs most szükségem arra, hogy még ez az idegesítő nőszemély hisztijét is hallgassam. Egy apró pillantást vetettem a konyhára, és kiszúrtam az asztalon pihenő konyhakést.

-Hívom a rendőröket ha nem nyitja ki amíg 5-ig számolok!- fenyegetőzött a nő.

Idegesen visszanéztem az ajtóra, és gyorsan a konyhába fordultam.

-1...- kezdett bele lassan.

Megálltam az asztal előtt, és fáradt tekintettel néztem a késre ami ott pihent. Kicsit nyugtalan vagyok már csak a látványától, de le kell nyugodnom ha megakarom oldani a problémáimat. Ez az egyetlen út.

-2...- folytatta.

Nagyot nyeltem, és remegő kézzel a tárgy után nyúltam, miközben egyre csak nyugtattam magamat.

-3...

Rámarkoltam a fekete nyelére, és belenéztem aggódóan a pengén található tükörképemre.

-Már 4-nél tartok!- figyelmeztetett a tulaj.

Ha azt akarom hogy békén hagyjon, akkor meg kell tennem. Ezekután legalább biztosan nem tud nyaggatni, és végre nyugtom lesz tőle.

-5!

Egy hirtelen mozdulattal megfordítitottam a kést, és elkezdtem a mellkasom felé tolni, miközben erősen behunytam a szemeimet.

Végre szabad vagyok!

|◇|

Hirtelen kipattantak a szemeim, és gyorsan elkezdtem kapkodni levegő után. Odakaptam a szívemhez, majd a tenyeremre néztem ledöbbenve.
-Nem vérzek...

Összeráncoltam a szemöldökömet, miközben még mindig hevesen vert a szívem. Nem fájt semmim, és nem éreztem, hogy bármi sérülésem lenne. Meghaltam volna?...

Jobban megnézve egy teljesen más pozícíóban vagyok mint pár perce. Egy ágyban fekszek, és farkasszemet nézek a fehér plafonnal. Ugye nem egy korházban vagyok? Fenébe, egy fillérem sincs arra, hogy az ellátást fizessem! Na ahelyett hogy megoldottam volna a problémáimat, csak még többet kreáltam... Gratulálok magamnak.

Sóhajtva felültem, de csak mégnagyobb sokk ért mikor láttam, hogy ez egy kicsit se hasonlít egy korházi szobára... sőt... olyan, mintha másnak a szobájában lennék. Mi a franc? Kicsit körbenéztem, és a szoba egy sarkában megpillantottam egy óriási képet ami felém nézett. Egy gyönyörű lány volt éjfekete hajjal, vékony alkattal, és tengerkék szemekkel amint egy ágyban fekszik. Előszőr semmi furcsa nem volt benne, egészen addig, amíg fel nem fedeztem, hogy bizony ez a "kép" utánozza a mozgásomat.

-Ugye... ugye nem...?- döbbentem le.

Elkezdtem kapálózni, integetni, grimaszokat vágni, de nem változott semmi. Még mindig követte a mozgásomat.

-E-EZ EGY TÜKÖR?!- ordítottam fel.

Na jó, mostmár biztos, hogy meghaltam...

Ebben a percben az ajtó teljes erejéből  kicsapódott, és egy cseléd cosplayba felöltözött nő jelent meg riadtan. Amint meglátott megtorpant, és kínosan néztünk egymásra egy pár másodpercig. Én párat pislogtam, mire a nő sírva összerogyott és a kezeit a szája elé tette:
-Ma-Maga az... Tényleg? Igaziból?

-Öhm... Elnézést, nem igazán értem mi folyik itt... Igazán nagyra értékelném, ha elmondaná hogy én most meghaltam?- kérdeztem dadogva.

-Nem... Maga él...- bőgött tovább a nő boldogan.

-Hogy mi?! Akkor én most...- de mielőtt befejeztem volna a cosplayes nő közbevágott.

-A... A... A... A HERCEGNŐ FELÉBREDT!!!- ordított fel könnyek közt.

Újra lefagytam egyrészt mert kishíján megsüketültem, másrészt pedig mert nem jutott el az agyamig az előző mondat.

A Hercegnő?... Mármint Én?

|◇|

És íme az új könyvem új része!~ Kicsit izgulok hogy fogjátok fogadni az előzző könyvem után... érthető okokból...😅 Nos, még nem döntöttem el a részek gyakoriságát, de hetente kettőszőr szeretném posztolni a részeket. Viszont most nem akarom magam az időhöz kötni annyira, mert igazából elég fárasztó. ^^' Lehetséges az is, hogy csak 5 naponta posztolok, de még ugye semmi se biztos. 😃

XOXO: Tunci123

U.i.: Boldog születésnapot Eperke!~❤