Ha nem tűnsz el [Befejezett]

23.

Másnap tizenhárom óra alvás után, este nyolckor ébredtem fel. Meglepődtem, hogy milyen nyugodt és álomtalan éjszakán – illetve napon – vagyok túl, és azt gondoltam, hogy amint felébredek, bőgni fogok, teljesen szét leszek esve és ugyanolyan érzelmi roncs leszek, mint előző éjjel, mégis csak egy furcsa nyugalom volt, amit éreztem, és... szomorúság. Nem olyan fajta szomorúság, amitől bömböl az ember, hanem az, ami csendesen kínoz, a fájdalom még elevenen él benned, de már beletörődtél a dolgokba. És én beletörődtem, tizenegy évem volt rá. Mindig is tudtam, hogy többé nem látom anyut. Úgyhogy maradt a csendes kínlódás.

A párnámat átölelve bambultam magam elé, amikor az ajtóm résnyire kinyílt. Kata dugta be a fejét, és amint meglátta, hogy az ágyamon ülve úgy szorítom azt a párnát, mint egy kisgyerek a maciját, gyanúsan csillant meg a szeme.

– Szia – köszönt halkan és bizonytalanul, pont úgy, mint aki egy tiltakozó szavamra megfordul és kimegy a szobámból. – Itt van apu is – mondta, megerősítésül pedig apu megjelent a háta mögött.

– Szia, Dóri – köszönt ő is.

– Sziasztok.

– Bejöhetünk? – kérdezte Kata a szája szélét harapdálva.

– Most kivételesen nem tiltom meg – motyogtam a szememet forgatva, mire mindketten halványan elmosolyodtak, beljebb jöttek, és leültek az ágyam szélére. Ezután néma másodpercek következtek, Kata és apu kissé félve néztek rám, én pedig kifejezéstelenül rájuk.

– Dóri, mi... – fakadt ki Kata, amikor már nem bírta tovább, de nem hagytam, hogy végigmondja.

– Ne, ne mondj semmit – szakítottam félbe, ő pedig megadóan elhallgatott. Vártam még egy kicsit, amíg összeszedem, amit mondani szeretnék, majd sóhajtottam egyet és rájuk néztem. – Rosszulesik a dolog. Bosszantó, hogy az igazság tizenegy éven keresztül előttem volt, mégsem tudtam róla. Az anyukám volt, egyszerűen tudnom kellett volna, értitek? Annyiszor gondolkodtam már az évek alatt, hogy ez hogy lehetséges, mi oka van annak, hogy elhagyott, és így jutottam oda, hogy szar ember vagyok, utáltam magam. Egyrészt ezért kellett volna elmondanotok, másrészt azért, mert anyut is utáltam. Amellett persze, hogy még mindig nagyon szerettem és hiányzott. Szóval el kellett volna mondanotok. – Apu a fejét leszegve bólintott egyet, Kata a száját beharapva nézett rám, a tekintetéből sütött a bűntudat. – És mégis megértem, hogy miért nem mondtátok – sóhajtottam egy újabbat. – És ezért nem is tudok rátok haragudni. Mert a helyetekben én sem akartam, illetve tudtam volna elmondani, én sem tudtam volna együtt élni azzal a tudattal, ha miattam te, Kata, vagy apu összetörik. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy rosszul jött ki minden, borzalmas az egész szituáció, és bár nem örülök neki, hogy nem tudtam róla, nem haragszok – összegeztem az elhangzottakat, Kata és apu pedig meglepetten összenézett.

– Dóri... Hát... azta – kereste apu a szavakat, és megkönnyebbült és boldog mosolyát látva bár mennyire is küzdöttem ellene, az én szám is mosolyra húzódott. – Ha haragudni szeretnél vagy ilyesmi, tedd meg nyugodtan, jogod van hozzá a hallgatásunk után. De nagyon örülök, hogy nem haragszol és hogy ennyire a helyzetünkbe tudod képzelni magad.

– Hát igen, én sem erre számítottam – ismerte el Kata is. – Azt hittem, teljesen be vagy rágva, és nem lehet majd beszélni veled. Legalábbis... – kezdett volna magyarázkodni, de folytattam helyette.

– Legalábbis az utóbbi időben mutatott viselkedésemből kiindulva ezt gondoltad – bólintottam, Kata pedig kissé zavartan biccentett. – Ennek vége. Hagyjuk is az okokat, egy idióta voltam, érzéketlen, önző, önfejű, felszínes, bunkó, egy barom...