Kiválasztva [Jungkook ff.] - Befejezett

7

Jungkook pov's

A naplóban megjelent egy újabb név, én pedig ismét útnak indulhattam, hogy begyűjtsem azt a lelket. Csak remélni merem, hogy ez ma az utolsó, mert ez a hajóbaleset így is sok volt mára. Nem kell még több halott.

Utam a kórháznál ért véget, ezért még egyszer megnéztem a nevet. Csak ne egy gyerek legyen az. - gondoltam magamban, mikor beléptem, és felmentem oda, ahol egy nő éppen életet adott a gyermekének. Tudtam, hogy várnom kell, mert amint a közelébe értem, a neve halványulni kezdett. Ez jelentette azt, hogy neki van esélye, és, hogy vissza fogják hozni a halálból.

Mikor meghallottam a kisbaba hangját, az anyuka keze maga mellé esett, a feje pedig oldalra bicsaklott. Meghalt. Az orvosok rögtön észrevették, és megkezdték az újraélesztését, de már tudtam, hogy nem fog menni. A nő észrevett, és még akkor is engem nézett, mikor visszahozták az életbe. Tudta, hogy ez a vége, mégse sírt, vagy rimánkodott az életért. Egyetlen egy dolgot kért.

- Kérlek.. Ments meg a lányom.- Csakis azért láthatott meg, mert az élet és a halál vonalán tartották őt az orvosok, de azt soha nem gondoltam volna, hogy egy ember fog kérni tőlem valamit. A lánya neve nem volt felírva, mégsem tudtam azonnal végezni a munkámat. Ahogy csitult a kisgyerek hangja, úgy vált érdekessé a jelenet. A kisbabák általában ilyenkor azonnal elalszanak, illetve csukva tartják a szemüket. A lány azonban egyenesen engem nézett, mintha tudná, hogy ki vagyok.

Megszeppentem egy pillanatra, és az orvos elé léptem, hogy meglendíthessem a kicsi előtt a kezem. Rögtön álomba szenderült, én pedig elvágva az anyja utolsó földi kötelékét, elvittem őt.

Azóta már öt év telt el. Öt, rettentő hosszú, és fájdalmas év. Ennek sosem lesz vége, amíg világ a világ, amíg születnek újabb emberek, mindig meg fognak halni. A nekem kijelölt idő túlságosan hosszúnak tűnik, és félek.. Nem fogom tudni kibírni odáig. Pedig mindig is tudni akartam, milyen a feloldozás. Mikor a lelkem végre szabad lesz.

Azon a napon, még az sem érdekelt volna, ha több név jelenik meg a napló eddig még üres oldalán. Csak bolyongtam az erdőben, észre se véve, hogy kiértem egy tisztásra. Minden szürke, egyhangú, és csendes. Rajtam és a magányomon kívül nincs velem senki, akivel megoszthatnék bármit is. Miért vagyok ennyire gyenge? Nem kellene, hogy ilyen alantas érzelmekkel sajdítsam a nem létező szívemet, most mégis fáj. Fáj, amit teszek, fáj, hogy élek.

Ahogy álltam ott némán, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Egy halvány lelket éreztem a közvetlen közelemben, ezért megfordultam, és akkor pillantottam meg, egy aprócska lányt. Fogalmam sem volt, hogy kerül ide, és miért van itt, ezért csak néztem, ahogy jön felém. Valószínűleg csak sétálni jött erre, és hamarosan el fog tűnni a hátam mögött. De ő megállt előttem.

Felnézett rám, majd a kezében tartott virágot egyenesen felém emelte. Soha nem csodálkoztam még rá így semmire, pedig élek már egy jó ideje. Látva, hogy nem moccanok, sóhajtott egyet, és mindenféle félelemérzet nélkül benyúlt a köpenyembe, hogy megfogja a kezem. Még akkor sem rettent el, mikor meglátta, hogy nem bőr fedi, hanem csupa csontból állnak az ujjaim. Ahogy apró kezével fogta az enyémet, éreztem a szíve dobogását. Egyenletes volt, és lassú, nyoma sem volt rettegésnek, amit végképp nem értettem. Tudtam, hogy látja az arcomat, elvégre egyenesen a szemembe néz. Akkor miért nem rohan el fejvesztve?

Lassan megfordította a tenyerem, és odaadta a virágot. Ekkor láttam csak meg, milyen színes is a táj, ahol állok. Körülöttem minden szürke eltűnt, és a helyébe szinte már vakító színek jelentek meg a virágokon, a mezőn, az égen, és a kislányon is. Vörös ruhája kiemelte fehér bőrét, és pirospozsgás arcát.

Nem engedett el, még akkor sem, mikor már én fogtam a kicsi növényt. A testem változni kezdett, az emberi külsőm pedig egy pillanat alatt vált láthatóvá számára. Elmosolyodott, mikor meglátta, hogy is nézek ki, és pedig amint a szemébe néztem megláttam, ki is ő. Láttam a lelkét, ami ugyan olyan volt, mint annak a nőnek, aki először szólt hozzám az életem során.

A csecsemő, aki akkoriban meglátott, most itt áll előttem. Hirtelen értelmet nyert, miért ő az egyetlen, aki az álcám ellenére is képes látni engem, de arra sosem kaptam választ, miért nem fél tőlem. Minden dolgomat elfogadja, és barátjaként kezel, ezt pedig ha addig élek se fogom tudni megérteni.

MinGi pov's

- Miért mondod most ezt el nekem? - tettem fel a kérdést, mikor befejezte a mesélést. Alig tudtam a történet mondandójára figyelni, mivel elterelte a gondolataimat Jungkook hangja. Még soha nem beszélt ennyit, én pedig igyekeztem magamba szívni minden szavát, hogy majd a magányosabb napjaimon vissza tudjam őket idézni. Reménytelen vagyok, ha róla van szó.

- Mert.. Akartam, hogy tudd. Erre csak ma jöttem rá, mikor elvittem az anyjától azt a gyereket. Ha akkor nem hagyom, hogy megláss, most-

Nem hagytam, hogy befejezze. Ajkai elé húztam a kezem, hogy tenyeremmel betapasszam a száját, és megmarkoltam a lepedőt. Fejem ráztam, és igyekeztem kitörölni ezt a jelentet, hogy még csak ne is kelljen törődnöm vele.

- Ne mond tovább. Nem érdekel, mi lett volna akkor. Én örülök, hogy így történt, és láthatlak, úgyhogy kérlek ne kérd, hogy ne így legyen! - fogalmam sincs, mit gondol rólam. Soha nem mond el semmit, vagy ha igen, azt is szűkszavúan, és képlékenyen, de én nem erre vágyok! Tudom, hogy nehéz neki, de azt szeretném, ha magától mesélne nekem, csak úgy, mint most. - Jungkook.. Egy dolgot érts meg kérlek. Nem fogok soha úgy nézni rád, ahogy azt te szeretnéd. Nem vagy sem bűnös, sem gyilkos, sem pedig rossz. Azt teszed, amit kell, még ha nehéz is. Ha mást nem is, de legalább ezt az egyet kérlek fogadd el.

- Hogy-hogy, ,,ha mást nem is?" - idézte vissza kérdő hangnemben. Éreztem, hogy tényleg nem érti, de nem akartam elmondani neki, ezért megráztam a fejem. Lefeküdtem mellé, és megfogtam a kezét, majd igyekeztem elaludni, ahogyan azt mindig is tettem. Nem tudom, mióta bolyong a földön, de mivel nem volt még semmilyen kapcsolata az emberekkel a halálon kívül, így nagyon sok mindent nem képes észrevenni. Például engem. Azt, hogy mennyire szeretném, ha néha megölelne, beszélne hozzám, mosolyogna, vagy csak egy kicsit többet lenne a közelemben. Hogy enyhítse a magányomat, amiről azért nem tud, azért nem veszi észre, mert nem hagyom neki. Mert nem akarom, hogy tudja.