Epizódok egy sosem volt életből (Befejezett)

A Halál arcai

 - Ne idegesíts, Amanda! Tudod, milyen nap van, nem? Nem szeretnék belefutni Clairbe és Jamesbe.

- Két perc az életedből. Különben meg még mindig használhatod az erődet – néz fel a földről.

- Tudod, hogy úgysem fogom. De jó, lássuk!

Amanda vigyorogva kiteríti elém a saját tarotkártyáimat. Fintorogva, türelmetlenül dobolok a kártyákon, várom, hogy megérintsen az egyik. Aztán mintha húzást éreznék a kezem alatt. Gyorsan felfordítom, mielőtt meggondolhatnám magam.

- A Halál – vigyorodik el. – Az öreg kétarcú. Lássuk az arcait! Előbb a múltat.

Próbálom nem mutatni, hogy kissé felcsigázott a lap. Kihúzok Amanda baljához két lapot, és másik kettőt a jobbjához.

- A Kardok Királynője és Kelyhek Hét – csapja fel a bal oldali lapokat. – Ugye tudod, mit jelent? – néz rám lángoló szemeivel. Barna haja lassan lebeg fakó arca körül.

- Kicsapongásokkal teli, érzelmileg kiüresedett kapcsolat. Eltaláltam? – kérdezem.

- Majdnem – mosolyog, majd felcsapja a maradék két lapot. – Korongok Királynője és Kelyhek Kettő. Mély, őszinte, boldog szerelem, tartós párkapcsolat a feltétlen bizalommal és hűséggel párosulva. Érdekes.

- Mehetek végre? – szakítom félbe a kitörni készülő nagymonológot.

- Légy óvatos! – suttogja. – Nem sokára a Halál elvisz valami kárhozottat, hogy annak sírján valami gyönyörű szülessen.

Kísérteties, mikor így beszél. Nem lehet nem tudomást venni róla.

- Oké. Ne zavard a kockákat, amíg nem jövök haza – mormogom a szobából kifordulva. Persze teljesen feleslegesen, mert miután becsukom az ajtót, Amanda úgyis eltűnik.

Még téli fagyok járnak. Mégis csak egy pulóver van rajtam, meg egy vastag, fekete bársonynadrág. Megérkezek a sírhoz. A temető rideg szürkeségében szinte vidámnak hat a sírkövet körülölelő zöld rózsabokor. A kora délelőtti napfényben ünnepélyesen bontogatják szirmaikat a friss bimbók. Egy-kettő már ki is nyílt. A fekete virágokon már ott ül a harmat, megcsillan a cseppeken egy-egy eltévedt napsugár. Letérdelek és megsimítom a feliratot.

DANIEL FLAMEL

ÉLT 1994. MÁRCIUS 22. – 2014. MÁRCIUS 22.

NYUGODJÉK BÉKÉBEN!

- Szia, Dan. Nem is hinnéd, mi minden történt, mióta elmentél. Szeptember óta már nem a szüleimmel lakom. És októberben még munkát is szereztem.

Elhalad mögöttem két idős néni. Halkan arról sutyorognak, hogy „a könnyen öltözött fiú vajon kit temetett el, akihez kijött beszélgetni". Nem bánom. Beszéljenek csak. Nem mások kedvéért jöttem.

- Vannak új barátaim – folytatom egy halvány mosollyal. – Tűzbe tenném értük a kezem, ha kéne. Áll már mögöttünk néhány rázós dolog. Például a halloween. Az nagyon jó volt. Vagy a karácsony. Vagy...

Félbeszakítom a mondandómat, mert rászáll a sírra egy kismadár. Széncinege. Kis fekete szemeivel néz rám, mintha értené, amit beszélek.

- Hogy kerülsz ide, kispajtás? – nyújtom ki a kezem, hátha megengedi, hogy megcirógassam a begyét. Ügyesen eltáncol az ujjaim elől, én pedig inkább nem próbálkozom tovább, nehogy elijesszem.

- Nem tudom, mit tegyek, Dan. Azt hiszem, már nem azt szeretem, akit szeretek. Fogalmam sincs, kihez kéne hűségesnek lennem. Mit csináljak, mondd?