Michael Clifford ff Boszi a csajom

14

Tiea és Calum csak ölelték egymást, hosszú percekig. Marie és Jhon egymást átkarolva mosolyogtak, a testvérpárt nézve.
- Azt hittem téged is elveszítelek. - suttogta Calum.
- Mindig itt leszek. - mondta Tiea, kezét Calum könnyes arcára simítva. Calum újra magához ölelte a lányt, de ezuttal a szüleinek is intett, így csoportos, családi ölelésre hívva őket. Mivel csak zavaró tényező voltam, ezért felmentem a szobámba. 5 perc múlva kopogtattak az ajtómon.
- Gyere! - kiabáltam, feltápászkodva az ágyamról. A nyitott ajtóban Tiea tökéletes alakja jelent meg. Sokat változott ezalatt a négy hónap alatt. Van egy rózsa tetoválva a karjára, lett egy új pc-je a szemöldökében, és a haja mostmár fekete volt, egy piros tinccsel megspékelve. Gyönyörű volt, még igy is. Reagálni se tudott, mikor felálltam és oda sietve hozzá a karjaimba zártam őt.
- Annyira hiányoztál, hogy azt nem tudom szavakba önteni. - suttogtam a hajába.
- Te is nekem. Annyira sajnálom, hogy csak úgy eltűntem. De tudtam, hogy ha elmondom akkor vissza fogsz tartani. De megérte. Calum újra önmaga. Be nem áll a szája. - kuncogott. - Fájt, hogy nem voltak velem. Nagyon. - suttogta.
- De vissza hoztátok őket. - mosolyodtam el. - Minden rendben ment? - kérdeztem elválva tőle, majd fak melletti fotelbe húztam őt.
- Majdnem belehaltunk. - kezdete, mire en megilyedte. - De nyugi, élünk és virulunk, mint láthatod. A képességeim elvesztek, ahogy a szüleimé is. Mostmár sima embetek vagyunk.
- De nem ugy volt hogy csak a boszi erődet veszted el? - kérdeztem értetlenül.
- Kiderült, hogyégsem. Nagyon mehéz volt akkora erőt összegyűjtenünk. De a lényeg, hogy sikerült, és minden renben. - mosolyodott el.
- Igen. - mosolyodtam én is. - Amúgy... - kezdtem. - ...én is nagyon szeretlek. - idéztem vissza a levélben írottakat, majd...