•|KPOP Imagines|• [kérések;ZÁRVA]

WayV - Lucas

Megjött az első kérés! *-*

(Igaz, privátban, de igazából mindegy, hogy hol kértek.)

Első alany Lucas lesz, meg az idióta feje xd

De azért szeretjük :3

›——————‹

Megint egy átlagos nap elé néztél, amikor elindultál a hatszáz kilós hátizsákoddal a hátadon az iskolába. Persze az senkit sem érdekelt, hogy a diákoknak majd' leszakad a válluk, azért cipelgessék csak azokat a mázsás táskákat. Ilyenkor jól jön egy szekrény, ahol le tud pakolni az ember, de te voltál olyan szerencsétlen, hogy pont aznap nem voltál suliban, amikor feltették a kérdést, kinek kell egy. Persze rögtön az igazgatóhoz fordultál egy kérvénnyel, miszerint igényleni szeretnél egy szekrényt, de süket fülekre találtál. Így kénytelen voltál maradni a hátfájásnál, ami napi szinten jelentkezett, köszönhetően a drága órarendednek.

Az osztályterembe beérve – szokásodhoz híven fél órával becsöngő előtt – szinte lehajítottad hátadról a nehezéket, ami kis híján földrengést okozott. Egy páran feléd fordították a tekintetüket, de te csak kedvtelenül lehuppantál a székedre, majd rádőltél a padodra és egy hatalmas sóhaj szökött ki belőled.

- Csak nem megint a csillagok szidásával indult a reggeled, (T/N)? – hallottad meg a kellemes hangot, ami egy apró mosolyra késztetett ugyan, de fejedet nem emelted fel. Végül a padon maradva válaszoltál neki.

- De, pontosan. – mondtad keserű hangon. Tudtad, hogy a legjobb embert fogtad ki már korán reggel. Aki mindig melletted áll, és eddig még sosem hagyott cserben. Az ő válla bármit meghallgat, és egy-egy fárasztó nap után igen kellemes helyet nyújt a fejednek. Ez az ember pedig nem más, mint Wang Yukhei, vagy ahogy a többség ismeri, Lucas.

- Még mindig áll az ajánlatom. – ült le az előtted lévő pad székére, természetesen fordítva.

- Még mindig elutasítom. – dünnyögted. – Mindjárt elballagok, addig pedig felesleges bepakolnom a te szekrényedbe.

- Igaz, helyette inkább napi szinten részesülnöm kell abban, hogy megidézed a pokol kapuját, és önszántadból átmész rajta, csakhogy kidühönghesd magad büntetlenül. – dőlt hátra flegmán a padnak. – Arról nem is beszélve, hogy lassan az ujjaim is leszakadnak, mert a te hátadat kell masszíroznom. – na erre már felkaptad a fejed, így pont láttad, ahogy túldramatizálva az ujjaira nézett. – Szerintem is, ez tökre... – gondolkozott el egy pillanatra játékosan – ... kellemes.

Erre már nem tudtál mit csinálni, csak egy halk kuncogást engedtél ki magadból, mire az ő arca még vidámabb lett az átlagosnál. Már ha lehet ilyen.

- Nem én ajánlottam fel, szóval egy szavad ne legyen. – néztél rá, miközben követted a példáját, és te is hátradőltél, csak a te hátad a szék háttámlájával találkozott. – Én pedig jó kislány módjára lecsapok minden nekem kedvező ajánlatra. – terült el egy féloldalas mosoly arcodon, amit a fiú kihívásnak vett.

- Legyen. – dőlt előre az asztalodra, mint egy üzletet épp megkötni készülő ügyfél. – Ha ezt a hetet kibírod anélkül, hogy panaszkodnál a fájó hátadra és erre az egész szarságra, akkor önként felajánlom, hogy addig, amíg el nem ballagsz, minden reggel és mikor hazamész én cipelem a táskád. – jelent meg arcán egy kaján vigyor. – Jó lesz így?

Egy picit gondolkoztál. Sehogy sem jöhetsz ki rosszul a helyzetből, hiszen csak nem szabad egy árva szót sem említened arról, hogy mid fáj épp a táska súlyától, és nyert ügyed van. Ettől függetlenül bármi másról beszélgethettek. Viszont ha az lenne az alku tárgya, hogy egy hétig nem beszélhettek, akkor inkább elutasítanád. Hogy miért? Mert nem bírnál ki egy percet sem – nemhogy egy egész hetet –, hogy ne rohanj oda a helyes és magas fiúhoz, akár csak egy köszönés erejére is.