Vanilla Baby

Keserű csokoládé

- Nem, köszönöm - próbálta udvariasan elutasítani a szórólapokat kínálgató fiút. Épp csak egy futó pillantást akart vetni a másik arcára, hogy küldjön felé egy bocsánatkérő mosolyt, de a fiú lehajtotta fejét, így a nagy kötött sapka és a homlokába hulló szőke fürtök miatt, végül képtelen volt felvenni vele a szemkontaktust. Fáradtan sóhajtott egyet, majd feladva a próbálkozást, hosszú lépteivel gyorsan kikerülte a túlméretezett, pöttyös kabátjában egészen elvesző alakot, hogy mielőbb odaérjen a tárgyalására.

Mindig is együttérzett a szórólapot osztogatókkal. Diákkorában ő maga is rá volt kényszerülve erre a munkára és tisztában volt vele, hogy mekkora alázatot igényel. Nagy lelkierőre vall, ha valaki újra és újra képes kedvesen megszólítani az embereket, akik gyakran elutasítják, lenézik vagy egyenesen bántják őt, csak azért, mert a munkáját próbálja végezni.

Egy kicsit feljebb húzta finom szabású, hajszálcsíkos öltönyének ujját és a drága karórájára pillantott. Már csak tíz perce volt odaérni. Ez a tény azonnal kitörölte a szórólapot osztogatókkal kapcsolatos nosztalgikus gondolatait a fejéből. Futnia kellett volna, hogy időben odaérjen, de nem szeretett volna izzadtan beállítani. Elvégre a saját válóperéről volt szó. Nem akarta megadni a hamarosan már csak exfeleségévé avanzsálódó Rheának azt az örömöt, hogy csapzottan, széthullva lássa. Tudta, csak még jobban gyűlölné magát, ha hagyná, hogy a felesége észrevegye rajta annak a fájdalomnak és csalódottságnak a jeleit, amit maga iránt érzett, mert hagyta, hogy Rhea higgadtan kimondja:

- Egyszer mindennek lejár a szavatossági ideje Jin.

Utána pedig a kecses, hosszú lábain anélkül, hogy visszapillantott volna rá, kisétált az életéből. Ő pedig képtelen volt megállítani.

Elvégre Rhea előre figyelmeztette, hogy sosem marad sokáig egy helyen.
Jin csak azt nem értette, hogy akkor miért ragaszkodott két évvel ezelőtt az esküvőhöz annyira.

Talán, Rhea is reménykedett abban, hogy mellette talán meg tud majd változni?

A lépései egyre nehezebbekké váltak. Már nem sietett. Magával küzdött, hogy képes legyen egyáltalán elérni a barátságtalan, cikornyás vaskerítéssel körbevett épületig. Ha arra gondolt, hogy a mai nappal, pár óra múlva már hivatalosan is szétválnak útjaik, sírni lett volna kedve. Ezt azonban nem engedhette meg magának. Magabiztosnak kellett tűnnie Rhea és a vőlegénye előtt, mert a legkevésbé az ő sajnálatukat bírta volna elviselni. Igazán nem tehetett róla, hogy nem tudta olyan pontosan kezelni az érzelmeit, mint Rhea, de semmiképp sem engedhette, hogy meglátszódjon rajta, mennyire elveszettnek érzi magát nélküle.

Tisztában volt vele, hogy milyen szánalmasan is hangzik ez, de bármennyire is próbálta utálni Rheát, egyszerűen képtelen volt rá. Olyan volt, mintha agya csak a boldog emlékeiket raktározta volna el a fejében és amikor a jelenben valami szörnyűre került sor kettejük között, Jin álmaiban, már megint a régi rózsalugasaban ültek, ahol csobogott a szökőkút és a fiatal, cserediákként az országba érkezett lány újra és újra szerelmet vallott neki. Reggelre kelve összezavarodva szembesült a valósággal, amit az ilyen álmok után még nehezebb volt kezelnie. Az emlékeiben és álmaiban Rhea mindig annyira őszintének tűnt. Olyan jónak, kedvesnek, szépnek. Nem akart rágondolni se, hogy talán az egész eddigi közös életük egy tökéletes hazugság lett volna. Vajon volt benne bármi valódi? A fájdalmon kívül?

Ki hazudott?

Jin vissza akarta kapni ezeket a boldog pillanatokat és reménykedett, hogy egyszer még visszatalálnak egymáshoz. Várta, hogy mikor tudnak majd nevetni ezen az egészen, mintha csak egy rossz vicc lett volna, mikor fognak majd újra vörösbort inni és csókolózni és nem feladni a másik becézgetését, miközben "komoly" beszélgetések útján próbálják megváltani és megfejteni a körülöttük lévő világot.

Ahogy azonban a saját testének súlya alatt roskadozva, bizonytalan lépteivel a vastag tölgyfaajtóhoz ért, kezdett tudatosulni benne, hogy a hiábavaló reménykedést ideje lenne feladnia, főleg, mikor a terembe belépve meglátta a látványára szétrebbenő Rheát és a vőlegényét, Namjoont. Egy pillanatra eltorzult az arca, főleg mikor észrevette, hogy ezek ketten milyen közel állnak még mindig egymáshoz. A férfi keze továbbra is Rhea derekán pihent, a nő ujjai pedig még mindig Namjoon arcát cirógatták, miközben elpirulva pillantott fel a nála sokkal magasabb vőlegényére.

Jin gyorsan rendezte az arcvonásait, bár ennek a pirulásnak a látványa még jobban elszomorította. Ez volt az utolsó csepp a képzeletbeli poharában.

Már képtelen volt maga előtt tagadni:

Rhea elárulta.

Összeszorult a torka. Hirtelen úgy érezte, már nem tud hinni abban, hogy egyszer képes lesz majd ezen az egészen nevetni.