Ha nem tűnsz el [Befejezett]

24.

- Dóriii! Emeld fel végre azt a formás kis seggedet, és induljunk szépen, különben el fogunk késni! - kiabált fel Kata az emeletre cseverésző hangon.

- Megyek már! - kiáltottam vissza, és sietve leállítottam a felvételt a telefonomon, de a dal attól még folytatódott a fejemben.

- Tudod mennyire fontos nekik ez a meccs!

- Persze, tudom, nem késünk el! - ígértem, és miután zsebre vágtam a telefonom, és a hajkefével gyorsan végigmentem a hajamon, lefelé indultam a lépcsőn, közben pedig megállás nélkül dúdoltam.

Patrik játékát hallgattam, mielőtt Kata szólt volna. És alig tudtam visszapislogni a büszkeség könnyeit, pedig még volt is egy hetünk a versenyéig. Akkoriban az Apologize végigkísérte a napjaimat, és néha az éjszakáimat is, annyiszor meghallgattam. De egyáltalán nem bántam, sőt. A kedvenc számom lett.

Talán az az időszak volt életem eddigi legszebb időszaka. Azokkal voltam, akiket szeretek, és akiktől azt éreztem, hogy szeretnek, egyáltalán nem éreztem semmi olyasmit, hogy megjátszanám magam, inkább azt, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, és ahová tartozok. És teljesen mindegy, hogy szerettem volna bevallani ezt vagy sem, ennek az érzésnek a legfőbb okozója Patrik volt.

A pozitív eseménysorozat akkor kezdődött, amikor felhívtam Ádámot Patrikkal kapcsolatban. Semmiképpen nem akartam újra cserben hagyni Patrikot, úgyhogy nagyon elszánt voltam, még egy veszekedésre is fel voltam készülve, azonban kellemes csalódás ért, mert ilyesmire nem került sor. Igazából ha akart is volna, Ádám akkor sem tiltakozhatott volna az ellen, hogy találkozzak egy jó barátommal. Neki ezelőtt is csak azzal volt baja, hogy titokban tartottam előtte, így azt hitte, van miért aggódnia. De ezúttal abban maradtunk, hogy részéről ez rendben van, és nem zavarja ha néha összefutok Patrikkal. Rendben, talán az is közrejátszott Ádám jófejsésében - amellett, hogy ahhoz is túl tökéletes volt, hogy féltékenykedjen -, hogy egy kicsit ferdítettem azzal kapcsolatban, hogy mennyi időt is tervezek Patrikkal tölteni. Talán nem szívesen hallotta volna az igazságot, én meg nem akartam feleslegesen idegesíteni.

Azzal, hogy végre én is túl tudtam jutni a múlton, és nem emésztettem tovább magam az akkor elkövetett hibáim miatt, Glóriával eltűnt közülünk a szakadék maradék kis része is. Azért Patrik mellett rá is maradt időm, nem is kevés, úgyhogy elég sokat lógtunk együtt, például vele is kiveséztem anyu témáját, és nagy szerepe volt abban, hogy a dolog nem temetett maga alá, és ha anyura gondoltam, nem bűntudatot és fájdalmat éreztem, hanem szimplán szomorúságot és szeretetet. Glóriával már majdnem olyan volt minden, mintha sosem váltunk volna el évekre.

Katával és apuval érezhetően közelebb kerültünk egymáshoz, mióta én is megtudtam az igazságot anyuval kapcsolatban, megszaporodtak a közös étkezések, a délutáni filmezések, az esti, éjszakába nyúló random beszélgetések. Habár eleve sem nagyon voltak ezzel gondjaink, ekkor tényleg úgy működtünk, mint egy igazi család. Igaz, csonka család, de attól még nagyon is család.

Még Nátán jelenlétébe is kezdtem belenyugodni. Persze még mindig idegesített, hogy állandóan nálunk tengődik, de közben titokban már rég megkedveltem. Ő még mindig elég bizalmatlanul fordult hozzám, és nem egyszer érzékeltette velem, hogy nem felejtette el, amit Patrikkal csináltam, de alapvetően elvoltunk egymás mellett. Így elfogadtam, hogy kettő helyett most már hárman lopjuk a napot és hülyülünk otthon.

És akkor ott volt Patrik. Megtartottam az ígéretem, miszerint minden meccsére elkísérem, ott ültem a nézőtéren a kánikulában, a tűző napon, a felhőszakadásban, a szúnyoginvázióban, bármi volt, én ott voltam, és minden erőmmel szurkoltam, messze én voltam a leglelkesebb néző, amiért egyszer majdnem bajba is kerültem, de éppen ez volt a dolgom.