Darwin szellemében

5. Charlie (múlt)

Bluementhal professzor hosszú sétájuk végén egy nagyobbacska laboratóriumba vezette. Léna a méretén kívül előre semmi különöset nem látott, de az öreg pirospozsgás arcáról lerítt, hogy valamiért erre a helyre a legbüszkébb. Modern műszerek masszív testei kapcsolódtak egymásba, a kijelzőiken DNS-láncolatok és genom-térképek váltakoztak, az üvegfalú hűtőben színes oldatok pihentek fioláikban. Léna folyékony nitrogénnel töltött tárolótartályokat figyelt meg, és hamarjában nem látott olyan szekrényt, amibe ne képezték volna bele dombornyomással a biológiai fertőzésveszélyre figyelmeztető egyetemes jelzést. Számára semmi különös nem volt itt, neki ugyanilyen volt az összes eddig megmutatott labor is. A helységben két fehér köpenyes alak sürgölődött, akik mintha egymás ellentétpárjai lettek volna: egyikük egy vékony, langaléta néger férfi volt, míg a másik egy kerekded ázsiai nő. Miközben befelé haladtak, a professzor belekezdett szokásos nagy monológjába, amit idáig minden egyes bemutatott helységben lelkesen megejtett. Szemmel láthatóan „nagy dumás" volt a pókhasú öregúr.

- Már látta a fehérjekádakat, az organikus laboratóriumokat és a sejtnövesztő tartályokat. De a végére hagytam az igazán pikánst. Ez a személyes laboratóriumom, ahol az intézmény legérdekesebb kutatásait folytatjuk. Muszáj magának is megmutatnom, mert meggyőződésem, hogy az adattolvajoknak az itteni eredményekre fáj a foguk. Engedje meg, hogy bemutassam önnek két közvetlen munkatársamat. A hölgy dr. Satomi Ayano, az úr pedig doktor... - Bluementhal zavartan köhécselni kezdett.

A néger férfi mosolyogva a kezét nyújtotta, és bemutatkozott. Őszes borostája és fehér fogazata szinte kivilágított az arcából.

- A nevem Dr. Kibwe Kwame. De az egyszerűség kedvéért itt mindenki csak Dr. Kibnek szólít. A Genemix a kongói telephelyéről helyezett ide a Marsra.

- A hölgy Léna Vavilov, az új biztonsági főmunkatársunk.

Mindkettejükkel kezet rázott. A professzor ekkor már néhány méterrel arrébb járt, de természetesen mondandóját nem hagyta félbe. Úgy tűnik, hogy határozottan a szoba egyik falába épített, nagy méretű üvegterrárium felé sétál.

-A Genemix legjobb szakembereire volt szükség az itt folyó munkához, bizony! Szerényen megjegyezném, hogy mindhárman szaktekintélynek számítunk saját területünkön belül. A doktornő sejtbiológus, az úr génsebész, jómagam pedig genetikai tervezőmérnök volnék. És van a csapatunknak még egy kicsiny tagja: Charlie. Kérem, jöjjön ide, hogy bemutathassam önnek.

Léna a terráriumhoz sétált, és bekémlelt. Bent egy piciny kertváros arányosan összezsugorított makettje húzódott meg. Igazán részletgazdag volt, megtalálhatók voltak a sehová sem vezető utakat átszelő vasúti átkelők, de még az épületek előtti apró levélszekrények is. Ma már nem lehetett ilyesmiket találni a Földön, a Pusztulás óta az emberi faj zsúfolt, falakkal körülbástyázott neopoliszokban szigetelődött el a Megiddo savas földjeit uraló torzszülött vadaktól. Az álmos kertvárosok visszahozhatatlan ábrándja mára a régmúlt szépiás álomképévé szelídült. Az üvegfalon derék magasságban két kör alakú nyílás húzódott meg, amire belülről hermetikusan lezárt, vastag anyagból készült manipulátor-kesztyűket rögzítettek, amibe ha valaki beledugta a kezét, kényelmesen kotorászhatott a külvilágtól izolált minivilágban.

Az ódon hangulatú víztorony-makett, és egy emeletes babaház között egy érdekes képződmény húzódott meg, ami megkérdőjelezhetetlenül kilógott a játékváros összképéből: egy közel tizenöt centiméteres, áttetsző burok, melyet üvegszerű cseppkőalakzatok tartottak távol az épületek falától, ezért abból a szögből, ahonnan Léna szemlélte úgy tűnt, mintha lebegett volna a levegőben. A gubó oldala karéjban ki volt hasadva, ezen keresztül látszott, hogy a dolog belseje üvegesen csillog. Felszínes ismeretei alapján az izé egy óriáslepke furcsa bábjára emlékeztette. Akárhogy vizslatta szemeivel a makettet, semmi más érdekességet nem fedezett fel.