Borostyán

watch

Apró lábaimat lógatva ültem az ágyon, a fehér falak közé zárva.

Furcsa.

Tizenhét éves létemre icipici lány voltam.

Icipici.

Elvesztem ebbe az óriási, üres világban.

El tudtam volna férni egy tenyérben.

Kényelmesen.

Egy tenyérben, ami gondoskodott volna hamunyi lényemről.

Volna.

Érdekes. Egy piciny szócska csupán, amely megváltoztatja a mondat értemét.

Azóta kell minden egyes hétvégét itt, az elmegyógyintézetben töltenem, mióta tanúja voltam annak, hogy anyám kegyetlenül megölte apámat, majd öngyilkos lett.

A halál véres keze orvul elragadta őket mellőlem.

Ja és. Itt kezelnek, vagy mi.

Hah.

De jobb a helyzet, régebben nem csak a hétvégéken kellett itt dekkolnom.

Hanem itt is laktam.

Kilencedik osztályos voltam, amikor azt mondták, hogy rendben vagyok lelkileg, mehetek iskolába. Azóta a nagynéném nevel.

Sajnálom az orvosokat. 

Őszintén.

Vagy szánalmat érzek, hogy orvosnak hívják magukat?

Nem tudom.

De én már soha. Soha nem leszek jól lelkileg.

Tényleg soha.

Vér.

Mindenhol vér.

Kés érintkezése a bőrrel.
A fém húsba mélyedése.

Sikolyok.

Éles sikolyok.

Falkaparás.

Üvöltés.

Halálszag.

Üresség.

Nem. A lelkemet nem lehet pár év alatt rendbe szedni.

Pár évtized alatt.

Hah.

Igazából teljes nyugodtsággal mondhatom, hogy nincs lelkem.

Kileheltem magamból.

Teljesen.

Véglegesen.

Mert lehet. Lehet, hogy közösségben tudok normális emberként viselkedni.

Akkor talán el is feletkezem róla, hogy egy roncs vagyok.

Mások is normális embernek gondolnak.

De amikor itt vagyok. Egyedül.
Akkor vagyok igazán veszélyes.

Olyan gondolatok vannak a fejemben, amiket leírni sem mernék.

Elmeszaggató, kegyetlen, irtózatos.

Beteg vagyok.
És ezt senki nem veszi észre.

Az égvilágon senki.

Csak én tudom. Én, és az elmém.

Nem tudok szeretni. Nem szeretek senkit és semmit.

Illetve.