The Never Ending Nightmare (Hungary)

Prológus

Kártyavár...

-Ne!-ültem fel ágyamon izzadtan, zilálva. Ismét egy rossz álom. Körülbelül két hete kezdődtek ezek az álmaim, melyben egy ismeretlen öl meg. Lélegzetemet egyenlítve nyugtattam magam, majd megnyújtóztattam alvástól elgémberedett testrészeim. Felvéve papucsom csoszogtam ki a konyhába, hogy egy kávét főzzek magamnak.
Az elkészített itallal a kezemben ültem volna le, de megláttam az időt faliórámon.
-Basszus, elkések!-csaptam homlokomra. Gyorsan megittam az energiát adó kávém, s rohantam készülődni.
Elvégeztem reggeli teendőim, amilyen gyorsan csak tudtam. Kerestem a kocsikulcsom, de sikertelenül sóhajtottam, hogy ez biza' nem lesz meg, így kénytelen leszek gyalog-vagyis futva- az iskolába menni. Hátamra kaptam táskám, majd úgy hagytam el a házat, mint akit kergettek volna.
Órámra pillantva láttam, hogy az első órám már elkezdődött, de alig 10 perc alatt beértem.
-MinSun!-szólított nevemen a magyartanár.
-Megosztaná velünk a késés okát?-kezdett el rikácsolni.
-Elnézést tanárnő! Többször nem fordul elő!-hajoltam meg, majd helyemre ballagtam.
-Szóval meg volt a belépőd Sunny...-kuncogott haverom mellettem.
-Shhh, Jay!-boxoltam vállon.
-Akkor miért késtél kislány? Ez nem rád vall...-könyökölt a padra.
-Elaludtam...-vakartam meg tarkómat. A padomra pakoltam a cuccaim, s magam elé bámulva kavarogtak gondolataim.

Tíz éve történt szüleim halála. Furcsa belegondolni, hogy a gyilkos még mindig szabadon kószál az utcán, mivel nem sikerült elkapni.
8 évesen még fel se fogtam akkor mi történt. Egy nevelőintézetben kötöttem ki és foggalmam sem volt, hogy én miért járok agyturkász orvosokhoz. Szüleim festők voltak, így Hana néninekㅡaki a gondozó nő voltㅡ nem volt nehéz dolga bejuttatnia 15 évesen egy művészeti kollégiumba. Pár hónapja ahogy betöltöttem a 18. életévemet vettem, a spórolt pénzemből, egy kisebb házat ahol éppen elférek.
Az öröklést is idén kaptam meg, de nem nyúlok hozzá, hisz más terveim vannak azzal a pénzzel.

Hogy mégis, hogyan éltem meg a realizálódott korszakomat? Elgondolkodtató amikor az ember az orvosoktól folyamatosan azt hallja, hogy: "Még mindig nincs szüksége pszichológusra. Depressziónak egy kis nyomát sem lehet látni!"
Boldogan éltem az életem a szüleim hiánya nélkül is, ami néha megriassza az embereket. Igazából reszkedtem, féltem és sírtam belülről a hiányosság miatt, de tudtam, hogy a tényen nem lehet változtatni, elmentek. Ha a múltamon ugráltam volna, akkor sosem lett volna jövőm, és rájöttem hogy nem kell félni attól amit le tudsz győzni.

>>Szóval ez lennék én: Lee MinSun, barátoknak csak Sunny. 18 éves gimnazista, aki csak élvezi az életet ott ahol lehet. Egy közismert festő... Várjunk! Azt kihagytam... De majd kiderül!<<