ｆａｎｍｅｅｔｉｎｇ | CHANYEOL

[ 2 ]

Öt percünkbe se telt odaérni a buszmegállóba. 
Ráérősen tettük meg az utolsó pár lépést, majd beálltunk a kisebb tömeg közé. Voltak fiúk, lányok, férfiak, nők, de még idős bácsik is meg nénik. Bár ránézésre az ember nem tudja eldönteni, hogy ugyanarra buszra várunk-e, jelenleg nagyon úgy nézett ki, hogy mindannyian egyre pályázunk.

− Elnézést, fiatal hölgy − szólt hozzám az egyik bácsi. Megszeppenten kaptam rá a tekintetemet, majd bólintottam, hogy mondja csak, mit óhajt. − Meg tudná mondani, hogy mikor jön a következő busz?

− Igen − pillantottan fel a buszmegálló táblájára, majd leolvastam az időt. − Fél öt lesz három perc múlva, akkor fog jönni a busz.

− Köszönöm szépen! − Meghajolt egy kicsit, én pedig rámosolyogtam. Általában nem szólnak hozzám az ismeretlenek, főleg a korom béliek. Az idősebb korosztály nem különbözteti meg az embereket, sokkal elfogadóbbak és megértőbbek.

Pár óráknak tűnő perc után hangos kipufogó ricsajjal berobogott a busz. Szinte innen volt az első utas, mégpedig az a néni és a bácsika, aki megkérdezte tőlem az időt. Felszálltunk rá, én mentem előre természetesen. Igazából nem vagyok egy vezető alkat, gyakran inkább csendben maradok és a háttérből figyelem a történéseket, sose megyek elsőnek. Talán másodiknak sem. Most azonban, mint általában minden buszra szállásnál sodor a tömeg és nem tudom eldönteni, hogy hányadikként szállok fel.

Egy szabad kettes ülésbe csapódtam be, az ablak mellé. A hátsó ajtó közelébe ülünk legtöbbször, mert úgy hamarabb le tudunk szállni, ha akarunk. 

Utazásunk véget fog érni a hetedik megállónál, majdnem a belvárosban. De a sofőrt elnézve nagyon lassan fogunk odáig eljutni. Szinte éreztem, ahogy sebességbe rakta a váltót, és a gázpedálra lépett, végül a busz gurulva elhagyta a megállót. 

Nagyot sóhajtottam, akadozottan fújtam ki a beszívott levegőt. Tekintetem a mellettem görnyedő Ming-Yue-ra emeltem, majd egy szemkontaktussal megbeszéltük, hogy akkor mi most zenét fogunk hallgatni. Majdnem tíz éve ismerjük egymást, ez szinte semmi a sok kódolt beszédünkből.

Kotorászni kezdtem a bőrdzsekim zsebében, végül megtaláltam a keresett fülhallgatómat. Előkaptam a farzsebemből a telefonomat (amire furcsa mód megint ráültem), majd csatlakoztattam hozzá a fülesemet. Amíg kibogoztam a rajta keletkezett csomókat, addig a telefonom a térdemen nyugodott.

Csak nem akar a kedvemben járni. A zsinór mindig eljátssza velem, szinte az idegbetegségbe kerget, hogy nem enged zenét hallgatni. Sose tudom rendesen tartani őket, ha figyelek rájuk, ha nem, mindig szörnyű állapotban fognak kinézni a kezemben, végül tönkre mennek. Egy év alatt majdnem tizenkét fülhallgatót teszek tönkre. Átlagosan. Oldalra pillantottam, Yuyu már nagyban csapatta a zenét, szinte hallottam, ahogyan harsog a fülébe. Megforgattam a szemeimet, majd folytattam a kínlódást.

Ekkor a sofőr jókorát fékezett, a telefonom pedig lerepült az ölemből, három métert csúszott a busz padlóján, végül beleütközött egy ember lábába, ami megállásra késztette. Kiszakadt belőle a fülhallgatóm. 

Kisebb káromkodások közepette pattantam fel a helyemről, átmásztam Yuyun, majd a nő lába előtt lehajoltam a készülékemért. Igazából hajoltam volna, de nem sikerült, mivel a busz még egyszer fékezett. Körülbelül a harmadik megállónál állhattunk meg. 

Időben sikerült megkapaszkodnom az egyik rúdban, oszlopban, kapaszkodóban. Körülbelül az összes végtagomat kibiztosítottam, nehogy ráessek valakire vagy valamire. A telefonomra inkább ráléptem, nehogy tovább csússzon. Amint elkezdtek felszállni az újabb utasok, a lehető legkarcsúbb mozdulatommal felkaptam a földről, s visszasuhogtam Yuyu mellé. Szinte észre sem vette, hogy megállt a busz, de még azt sem érzékelte a külvilágból, hogy én kétszer másztam keresztül rajta.