ｆａｎｍｅｅｔｉｎｇ | CHANYEOL

[ 3 ]

Sóhajtás mellett sikítani is akartam, de a törekvésem ellenére egy hang se jött ki a torkomon. Helyette remegtem, ziháltam, akadozva vettem a levegőt, s legnagyobb félelmemmé vált percek alatt az, hogy elsírom magam. Az álom annyira valósághű volt, hogy azt egyszerűen nem tudtam elhinni. Egyszerre volt hihetetlen és egyben hihető. Éreztem puha arcát az ujjhegyeimmel, mint még soha. Teste melegét, szuszogását, kisebb agresszív megnyilvánulását. Ki ne akarná ezt érezni? 

Arcomat a tenyerembe temettem. Vállam reszketni kezdett, ahogy néma zokogásba kezdtem. Mégis mi a fenéért ébredtem fel. Ha tovább álmodtam volna, lehet, hogy az álombeli énem elájul és Chanyeol pedig a karjában viszi haza. Akárhova. Messzire az emberektől, ahol végre szemlesütve kérhetek tőle elnézést, ő pedig szemrehányóan megmondhatná, hogy végig tudta. Azt, hogy én mentem neki, nem pedig ő tolatott nekem. Hátrafelé ugyanis egyáltalán nem láthatta, hogy jövök. Hát persze, hogy én vagyok a hibás, nekem kellett volna látnom, nem csak néznem. Hiába voltam farkas éhes hasonlóképpen Yuyuval, nem szabadott volna csak a tálcát bámulnom. Aztán kiakadni. Fenébe a heves természetemmel, visszagondolva képes lettem volna még megütni is. Vagyis azelőtt biztos, hogy megtudom, ki is ő valójában. 

Nagyon mélyről, valahonnan a szívem irányítása alatt előtört belőlem egy harci sikoly, ami az én esetemben hörgés volt. Nagyon lassan, perceken keresztül valami mozgásfélét produkáltam, kikászálódtam az ágyból. Ahogy csukott szemmel felegyenesedtem, s rövid sétára indultam a szobámban, ropogtatni kezdtem az ujjaimat. Mindenhol feketeség. Muszáj volt megfogjam az ágykeretem szélét, annyira megimbolyogtam. Ha nem teszem meg, lehet, hogy a kis, szőrös szőnyegemre hasalok. Az pedig nem lett volna jó buli, főleg, hogy szerintem nem lenne erőm feltápászkodni onnan. 

Az ajtóhoz csoszogtam a sötétben tapogatódzva, a nappaliba jutva sikerült felnyomnom az egyik lámpakapcsolót. Bár ne tettem volna. A hirtelen jövő megvilágosulás nagyon váratlanul ért, főleg a sötétből előmerészkedő énemet. Majdnem kiégett a retinám, de még időben a szemem elé kaptam a kezemet. Nagyokat pislogva, kissé nagyon támolyogva Yuyu ajtajához léptem, miközben legbelül elmotyogtam egy miatyánkot. 

− Yuyu − nyivákoltam, ahogy lenyomtam a kilincset, és átléptem a küszöböt. A szobában kevés fény honolt, leginkább gyertyák égtek. A halványpiros festék a falakon még fakóbbnak hatott a gyertyák által. Csodálom, hogy még egyetlen egy poszter, kép nem gyulladt fel az oltárban. Az ággyal szemközti fal tele volt Byun Baekhyun-ös dolgokkal, s ezek miatt látogatom a lehető legkevesebbszer ezt a helyiséget. Olyan, mintha egyenesen a srác bámulna vissza rád vagy ötszázmillió példányban.

Legjobb barátom imádta a szobáját, s vele együtt mind az ötszázmillió (nyomtatott) Byun Baekhyunt. Szerette az ágyát, leginkább a plüssöket rajta (meg a plüss Byun Baekhyunt), amik közé szeretettel bújik meg. Mikor elvonul a szobába, gondolom, hogy mindegyiknek köszön, kezdve a szeretett SzalonnaExpress-ének a vezetőjének. Tiszteleg egyet, majd beugrik a macik, kutyák, zöldségek, (khm) szalonnák közé. 

Most is az ágyán hasalt, a hátát mutatva nekem. Minden bizonnyal zenét hallgatott, mint mindig. 

− Yuyu − nyávogtam megint, csak most egy kicsit hangosabban. Összehúztam magam, ahogy lépkedni kezdtem. Félő, hogy a sok Byun Baekhyun közül az egyik él és lélegzik, megmozdul, majd segítségért könyörög. 

Hirtelen akkorát ugrottam, mint még soha. A gyér fényben valaki feltűnt a szekrényajtóban. Majdnem akkora, mint én, és ugyanazt csinálja, mint én… A szekrényajtón tükör volt, amiben megláttam magamat. 

Ming-Yue semmit nem reagált, csak tovább mozgatta a lábát az ütemre. Éppenséggel a The Eve táncos videóját bámulta laptopon, teljes képernyőn. Különböző hangokat adott ki, amiket nem tudtam hova tenni. Nálam ez az egyetlen videó, amit orrvérzés nélkül nem tudok végig nézni, így csak félig eltakart arccal néztem.