Ha nem tűnsz el [Befejezett]

25.

Esküszöm, hogy én addig a pillanatig nem tudtam, hogy szeretem őt. Illetve ezzel nagyon is tisztában voltam, csak azt nem tudtam, hogy ilyen módon szeretem.

Az ember ki sem nézné Patrikból, hogy így tud csókolni. A csókja ugyanis nem volt sem félénk, sem béna, sem kezdő, tökéletes volt és szenvedélyes, és pont olyan, amiből rájöttem, hogy pontosan azt érzi, amit én, és talán annyira vágyott arra, hogy együtt legyünk, mint titkon én. Végre beletúrhattam abba a göndörödő szőke hajába, végre kimutathattam, hogy mennyire jólesik az érintése, végre igazán közel érezhettem magamhoz. Ez volt az a pillanat, amikor bevallottam magamnak, hogy szerelmes vagyok belé.

Szerelmes Patrikba, abba a fiúba, akit nyár elején egy sportcsarnokban ismertem meg, ahová azért mentem, mert hiányzott a barátom. Akit egy népszerűtlen és kissé esetlen srácnak tartottam, amivel a világ legnagyobb tévedését követtem el. Akinek elfogadtam a segítségét, de csak azért, hogy gyorsabban teljen az idő. Aki felhívta a figyelmem a köztünk élő csodákra. Aki rávilágított az igazán lényeges dolgokra, és ekkorra talán teljesen és sikeresen megváltoztatott. Aki az éjszaka közepén rohant hozzám annak ellenére, hogy majdnem otthagytam. Akit vertek otthon, akinek a szülei alkoholisták voltak, aki gyűlölte és vagdosta magát, mert nem tudott nekik megbocsátani. Akiért tűzbe tettem volna a kezem, akiért bármit megtettem volna.

Katának mindenben igaza volt. Igaza volt, amikor nyár elején gyanakodva nézett rám, miután közöltem, hogy Patrik csak egy nyomi fiú, mert talán már akkor tetszett, igaza volt, amikor néhány hete vigyorogva közölte velem, hogy én bizony szerelmes vagyok Patrikba. És sajnos abban is igaza volt, amikor kétszer is figyelmeztetett rá, hogy ebből baj lesz.

Ugyanis én Ádámmal jártam. Akit ekkor éppen megcsaltam.

Amint ez eszembe jutott, kipattant a szemem, és szó szerint ellöktem magamtól Patrikot. Magamban folyamatosan szitkozódtam, összevissza remegtem, és az idegesség hatalmas hullámokban tört rám, miközben Patrik szemébe néztem. Azt az önfeledt boldogságot kellett volna látnom a tekintetében, amit pár másodperccel azelőtt még mindketten éreztünk, és amit igazán megérdemelt volna. De nem azt láttam. Csak amit én is éreztem, vagyis azt, hogy ezt most elszúrtam. Egyedül én.

– Ezt nem kellett volna – ráztam meg kétségbeesetten a fejem.

– Valószínűleg nem – erősítette meg ő is, és karbafont kézzel meredt rám. Nem tetszett a hangja. Annyira távolinak és távolságtartónak hangzott.

– Én nem... Én ezt nem úgy... – dadogtam idegesen, és két kézzel a hajamba túrtam.

– Aha, értem – húzta fel a vállait. – Nem úgy gondoltad.

– Nem – sóhajtottam kelletlenül, tudva, hogy ezzel most megsebzem.

– Értem. Akkor akár tekintsük is meg nem történtnek – biccentett idegesen, és menni készült volna. Annyira rossz volt így, megbántottnak, kihasználtnak látnom. Ráadásul általam kihasználtnak.

– Patrik, várj! – kaptam utána egyből, és nagy nehezen elértem, hogy újra szembe forduljon velem. Az a jól ismert ragyogó zöld tekintet ezúttal kicsit sem csillogott, és ezt rosszabb volt látni, mintha kiborult volna. – Legalább beszéljük meg.

– Nem, szerintem inkább ne – ingatta a fejét, abban a pillanatban pedig meghallottuk Kata és Nátán szólongatását. Legalább a tűzijátéknak vége lett ekkorra, pont úgy, mint annak a tiszavirág életű boldogságunknak is.

– Patrik – nyúltam a kezéért, de elrántotta. Katáék közben odaértek hozzánk, de látva, hogy vibrál köztünk a levegő, inkább nem szóltak semmit. – Kérlek.