Soukoku Fanfictions

Hidegvizes borogatás

A kis szobában le volt húzva a redőny, pedig nem is süthetett volna be a nap, hiszen esett. A nagyszemű cseppek hangosan kopogtak az ablakon. "Nyári zápor, hamar eláll. Úgy lesz vége, ahogy jött. Hirtelen." Reggel óta zuhogott az eső, s akkor már délután öt körül járt az idő. Legalábbis a férfi ezt az időpontot látta a kijelzőn, amikor az órára pillantott. Homályosan látta csupán a betűket, hisz ébrenlét s álom között lebegett folyamatosan a gyógyszerektől, de egy dolgot le mert volna fogadni. Mégpedig azt, hogy barátja  túl régóta távol van már.

Máskor is hamar hiányolni kezdte a társaságát, amikor távol volt, ám most annyira kiszolgáltatottnak és magányosnak érezte magát... Kellett neki egy kis érintés tőle. Csakis tőle. Egy apró érintés is elég lett volna.

Lázálmok kergették, amiktől egyre fáradtabbnak érezte magát. S amikor már vagy tizedjére ébredt verejtékezve; úgy döntött nem hunyja le többet a szemét. Pihenés gyanánt megpróbált csak feküdni, de a szemei minduntalan egyre nehezebbek lettek; nem tudta kipislogni belőlük az álmot. 

Fel kellett kelnie, nem akarta megkockáztatni, hogy egy újabb rémálmot lásson.

Először lassan felült. Forgott vele a szoba. Hányingere támadt. Ám nem adta fel a harcot, nyelt egy nagyot, s az ágy széléhez pozicionálta magát, ahol aztán kihúzta lábait a takaró alól. Először az egyik talpával érintette a jéghideg fapadlód. Igaz, csak azért érezte ennyire annak, mivel teste lángolt.

Be kellene vennie a gyógyszerét. De az a konyhaszekrényben bujkált, ő pedig túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy elérjen addig.

Csak fel kéne hívnia barátját, s jönne. Olyan könnyű lenne; itt van tőle fél méterre a telefonja.

Már nyújtotta a karját, ám eszébe jutott, hogy mégiscsak egy felnőtt ember; saját maga is ki tudja szenvedni a belét a konyháig.

Nem sikerült neki...

***********************************

A férfi úgy szedte a lábait, ahogy csak bírta. Nem érdekelte, hogy szarrá ázik a szakadó esőben. Nem szenvedett azzal, hogy esernyővel manőverezzen a többi ember közt. Úgy vágott át a tömegen, mint kés a vajon.

Sosem akart még annyira elszabadulni a munkahelyéről, mint aznap. Szíve szerint be sem ment volna, inkább otthon ápolta volna barátját. Nos, az ápolás talán túl erős kifejezés. Inkább csak ült volna mellette, és figyelte volna az apró kis rándulásokat az alvó arcon; miközben rendszeresen ellenőrzi, lement-e már a láza.

Lázasan, gyengébben, mint valaha otthon hagyta őt.

A férfi meggyorsította lépteit.

Végre megérkezett a bejárat elé, s rekordgyorsasággal kapta elő kulcsait.

Épp időben nyitott be, hogy gyors reflexeinek hála elkapja a zuhanó testet.

**********************************

Felnyitotta szemeit, s bár először homályos volt a kép, de gyorsan kiélesedett. Elragadó látvány fogadta.

 Barátja az ágy szélén ült, s épp egy rongyból csavarta ki a vizet az előtte levő széken helyet foglaló kis lavórba.

- Ah, felkeltél - jelentette ki tárgyilagosan, ám szemében látszott, aggódott érte.

Az ágyban fekvő bólintott, majd így szólt.

- Majdnem elértem a konyhába - mosolyodott el, majd hozzátette. - Be kell vennem a gyógyszerem.

- Amit én idehozok neked - tette a homlokára a vizes rongyot. Hideg volt. Kellemesen lehűtötte forró homlokát.

A férfi kiment a szobából, s szinte már azonnal vissza is ért egy pirulával és egy pohár vízzel karöltve. Szó nélkül megtörtént a gyógyszerbevétel. Ezt további kínosnak nem teljesen mondható csend követte. Érezni lehetett a feszültséget.

- Mi a baj? - kérdezte végül a beteg fáradt mosoly kíséretében.

- Itthon hagytalak, amikor ilyen szarul vagy. Mi van, ha nem értem volna haza?

- Feküdtem volna még egy darabig a földön, vagy esetleg felálltam volna. Felnőtt férfi vagyok. Nem gyerek - vágta rá kissé sértődötten.

- Rosszabb vagy, mint egy gyerek. Beteg vagy - mormogta a férfi.

Nem tagadta a vádat. Nem is ismerte el annak igazát. Szavak helyett inkább felemelte a takarót, s biccentett a másiknak, hogy bújjon be mellé.

- Ha elkapom, megöllek! - sóhajtott barátja, s odabújt mellé. Egyik kezét a lángoló arcra helyezte. - Remélem hamarosan lemegy a lázad.

- Egész nap erre vártam - suttogta a beteg. Lázas szemei csillogtak. - Végre megérintesz. Végre itt vagy.

Először csak egy zavart pillantást kapott, ám aztán barátja elmosolyodott.

- Igen. Itt vagyok.

//////////////////////////////////Yo! Dazai szülinapja alkalmából hoztam ezt a cukormázas kis szösszenetet, remélem tetszett! S itt egy kis játék: Ki volt Chuya, s ki Dazai? ///////////////////////////