Ha nem tűnsz el [Befejezett]

26.

(Hallgassátok meg ezt a számot zongorázva is, annyira jó☝️😍)

***

Abban a néhány napban úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Nem hallottam zongorajátékot, nem láttam focimeccseket, nem kerestem csodákat, egyszerűen csak léteztem. Nem értettem, mit keresek ott ahol vagyok, az életemet akár egy filmet bámultam, de nem avatkoztam közbe, nem csináltam semmit, csak vártam, hogy eljöjjön a huszonhetedike. Patrik zongoraversenyének napja.

– Biztosan átgondoltad ezt? – kérdezte Kata az ajtókeretnek támaszkodva, miközben én a szobámban készülődtem.

– Ahj.

– Mi az?

– Déjá vu – sóhajtottam magamra rángatva a farmersortom. – Nem egyszer kérdezted már meg tőlem ezt. És egyik alkalommal sem végződtek jól a dolgok.

– Ne keseregj már megint ezen. Igen, tudjuk, mindent elrontottál, egy barom vagy, idióta, satöbbi... – forgatta meg a szemét, ezúttal nem a saját kedvességeit sorolta, hanem tőlem idézett. – De már megtörtént, és mást nem tudsz csinálni, csak rendbe hozni. Szóval biztosan átgondoltad a mait?

– Igen – bólintottam gondolkodás nélkül, közben már a hajamat téptem a hajkefémmel, aminek az lett az eredménye, hogy a göndör fürtök feltöltődtek elektromossággal, így kétszer olyan dúsnak tűnt a hajam, mint egyébként volt. Ha nyár elején megláttam volna az akkori önmagam, biztosan kiugrok az ablakon. De az egy nyárral ezelőtt lett volna. Egy felejthetetlen, érzelmes és olyan élettel teli nyárral ezelőtt, amilyet még sosem tapasztaltam. Úgyhogy ekkorra már nem igazán érdekelt a frizurám.

– Szerelmet fogsz vallani Patriknak – mondta ki Kata hangosan, hogy miről is beszélünk.

– Pontosan.

– Annak a Patriknak, akit a találkozásotokkor egy lúzer nyominak tartottál.

– Igen.

– Annak a Patriknak, akivel kezdetben csak azért voltál, hogy ne gondolj valaki másra.

– Ahogy mondod.

– Annak a Patriknak, akivel kapcsolatban egy héttel ezelőtt még esküdöztél, hogy csak egy barát.

– Ez így van.

– Szóval szerelmet fogsz vallani Patriknak.

– Van más választásom? – álltam meg Kata előtt, amint befejeztem a készülődést, és nagyot nyeltem. – Szeretem, úgyhogy meg kell tennem.

– Rendben. – Pár másodpercig mindketten hallgattunk, majd Kata hatalmasat sóhajtott. – Gyere ide – húzott magához, és szorosan megöleltük egymást. – Ügyes legyél.

Valószínűleg nem voltam az. Vagy csak az élet ennyire kegyetlen?

Villamosra szálltam, bedugtam a fülembe a fülhallgatóm, és elindultam a városi zeneiskola felé. Talán a sors keze volt, hogy a lejátszási listámban pont a Fekete következett ByeAlex-től, az a szám, amit nagyon régen, utoljára júniusban hallgattam éppen az előtt, hogy Patrik besétált volna az életembe. Feketének, üresnek éreztem magam, valami színért könyörögtem, ami aztán jött is, kiszínesített engem és kinyíltam tőle, mint egy virág, ekkor mégis ismét teljesen azonosulni tudtam a szöveggel. És rettegtem tőle, hogy végleg elűztem magamtól a színt.

Ezért is voltam olyan elszánt, amikor beléptem a zeneiskola épületébe, csakhogy a rögtönzött recepciónál – két pad, mögöttük egy nő, aki egy lányt igazított éppen útba, és egy férfi, aki előtt nem állt senki – máris akadályba ütköztem. Odaléptem a férfihez, aki már üdvözölt is.