- Megváltoztál - mondja sok régi ismerős, kik a nagy kapkodás közepette nem látnak egyebet, mint azt, ahogy mindig egyedül üldögélek, és komoran, szótlanul végzem teendőimet.
Megváltoztattak - akarom sokszor mondani, majd mielőtt már éppen megszólalnék, inkább csak csöndben maradok, és megvonom a vállam.
- Ki nem? - felelem helyette.
Ezután pedig mind tovarohannak, nem értve, miért jó ez az egész, amit csinálok.
Azt hiszik, mártír vagyok. Azt hiszik, hogy élvezem, ha fáj, ha egyedül vagyok. Mit sem sejtenek arról, hogy a fájdalom és az egyedüllét az én elmémben két ellenkező fogalom. A fájdalom az embereket és a hazugságokat vonja össze, az egyedüllét, a magány pedig a békét, az örömöt.
Ismét sokan mondják, hogy az, aki élvezi, ha egyedül van, és ha nincsenek barátai, lelkileg nem egészséges. Mégis mit tehetnék? Az emberek méreg. A társadalom pedig csak egymást mérgezi.
Újra...
...és újra...
...és újra.
Mire jó, ha szerzek egy barátot, ha aztán úgyis eldobnak, mint egy használt rongyot? Nem, nem egyik pillanatról a másikra történnek az ememlített cselekmények. Először azt veszed észre, hogy valaki más fontosabb. Fáj, mégis ez van rendjén. Egyszer ez a legfontosabb, aztán az. De amint lecsúszol a második helyre, nem kell sokat várnod, hogy a harmadik, negyedik, ötödik... Utolsó helyre kerülj. Ignorancia, tiszteletlenség, kihasználás. Mert ha valamire szükség van, természetesen ismét első helyre kerülsz... Egy napra. Ez pedig elég arra, hogy meggyőzzön arról, hogy minden olyan, mint rég.
De ez is csak egy hazugság, mellyel saját magadat álltatod.
Aztán eljön a várva várt pillanat, mikor felgyülemlik benned mindez, és kibújik a valódi önmagad. Sorra dobod el a hamis barátokat, és bár a harag rossz tanácsadó, a bosszú utáni vágy pedig egy undorító jellemvonás, bevallom, magam is ezt teszem.
Én vagyok a szörny, akit mindeddig az általuk alkotott pokol legsötétébb ketrecében nevelgettek.
Bosszú.
Ez lebeg a szemem előtt. Visszaadni azt a fájdalmat, amit okoztak. Visszaadni, s azt a négyzetre emelni. Ha valaki ismer, elmondhatja, hogy mindig azt mondom:
- Nem érdekel mások véleménye, nem érdekel, ha hamis dolgokat terjesztenek vagy gondolnak rólam. Egyszerűen nem érdekel. És így, hogy nem érdekel, sebezhetetlen vagyok.
Ez mindez szín igaz. A bökkenő csak az, hogy senki, de senki nem tud bántani, csakis az, akiktől nem számítasz rá. Ezek pedig azok a személyek, akiket a barátaidnak hiszel. De vajon ki az, aki valóban is az?
Hát, vannak igaz barátságok. Eddig nekem aligha volt szerencsém. Sőt, való életben sosem volt. Interneten kezdtem barátokat szerezni, sőt, egy rokonomra is rátaláltam, akit bátran vallhatok barátomnak.
És hogy mi történt azokkal, akik a barátaim voltak? Szenvednek. Fáj nekik, mikor azt teszem velük, amit velem tettek. És engem, ez, egy kicsit sem érdekel.
Nem vagyok jó ember. Az voltam, valamikor régebben, talán még egy fél évvel ezelőtt is. A legnagyobb problémám az az, hogy azt gondolom, hogy ha valakiért megteszek valamit, igazságos, ha ugyanezt visszafelé is elvárom. Hát, azt aztán lehet várni... Ha valakihez jó vagy, kihasználnak. Ez alól nagyon kevés a kivétel, és minden tiszteletem az összes ilyen kivételnek.
Mert akinek nem becsülik meg a szeretetét, hamarosan rettegni fogják a gyűlöletét. És akkor, azon a ponton, nincs kegyelem.
Ez lettem én. Egyedül küzdök az álmaimért mert feladni, ezt az egyet soha, de soha nem szabad. Mutasd meg mindazoknak, akik alábecsültek, hogy mire vagy képes. Bizonyíts. És csak egyszer, egyetlen egyszer próbáld azt mondani nekem, hogy valamit meg se próbáljak, hogy lehetetlen, hogy nem fog menni. Mert hidd, ha elég kitartó vagy, nincs lehetetlen. És ha kell, egyedül kell tovább küzdened.
----
Már csak ti, és pár másik barát maradtatok. Köszönöm, hogy vagytok nekem. 🖤
YOU ARE READING
Nincs kegyelem
Short StoryMert akinek nem becsülik meg a szeretetét, hamarosan rettegni fogják a gyűlöletét. És akkor, azon a ponton, nincs kegyelem.