Az új szomszéd

Tizenkilencedik fejezet:

*Elizabeth szemszöge*

Holnap vége a szünetnek. Semmi érdemlegeset nem csináltam azon kívül, hogy itt fekszem az ágyamban két napja kisírt szemekkel, és rá gondolok. A családom próbál támogatni, de sose láttak még ennyire magam alatt.
Miután eljöttem a városból, felrohantam a szobámba és az egyik párnámat szorongatva sírtam órák múlva, álomba magam. Másnap mikor felkeltem még mindig ő járt a fejemben. Nem mentem le reggelizni, emiatt csak idő kérdése volt, hogy mikor nyitja rám valaki az ajtót. Nem sok kellett hozzá, és anyu lépett be rajta. Nagyon megijedt, mikor csak annyit látott, hogy táskás szemekkel, melegítőben, magam elé bámulva fekszem az ágyon, sötétben. Mindannyian nagyon aggódtak értem, mert egész nap csak a mosdóba mentem ki. Így visszagondolva biztosan borzasztóan nézhettem ki. Nem mondtam nekik semmit arról az éjjelről, de tudták, hogy miatta vagyok ennyire magam alatt. Hallottam, hogy apa átment hozzájuk, hogy beszéljen Lucaval, de a fiút nem találta otthon. *Biztos megint valamelyik lánnyal kavar.* Gondoltam magamban.

Ma mikor felkeltem, erőt vettem magamon és elmentem zuhanyozni, és ettem is pár falatot. Még mindig bekönnyezek, de már jobban vagyok, legalábbis remélem. Jobban kell lennem. Nem siránkozhatok egy olyan fiú után, aki épphogy kijelenti, hogy együtt vagyunk, más karjaiban keres vigaszt.
Épp most szárítottam meg a hajam. A tanulni valómat akarom elővenni, hogy legalább ez lefoglalja egy kicsit a gondolataimat, amikor halk kopogást hallok. Először meglepődöm, azt hiszem Luca az, és a szívem gyorsabban kezd el pumpálni. Nem hiszem el, hogy ezek után is ilyen érzéseket vált ki belőlem, már csak a gondolata is.
Nyelek egyet és úgy kiáltom a választ.

-Gyere.

Az ajtókilincs kattan, a két legjobb barátnőm lép be az ajtón. Megkönnyebbülve rohanok oda hozzájuk az ágyról felállva. Átölelem őket és sírni kezdek. Nem tudom hányadszor sírom el magam két nap lefolyása alatt, de már unom. Nem tetszik ez a fajta gyengeség.

-Anyukád hívott fel minket. -Mondja aggódó arccal Samantha.

-Mesélj, mi történt? Mi a baj, Beth? -Kérdezi Em. Tovább sírok.
Amikor kezdek lecsillapodni, leülök a matrac szélére, ők pedig mellém telepszenek.

-Mindent elmondok. -Szipogom szomorúan, míg ők simogatják a hátam és zsebkendőt nyújtanak kedvesen, megértően.

Mesélek nekik a megismerkedésünkről, még azt is elmondom, ami a kocsijában történt.
Ritkán sikerül megállnom, hogy ne pityeregjek össze vissza.
-És akkor nem tudtam mit reagálni erre az egészre. Teljesen lefagytam. Felálltam és otthagytam. Tegnap apa átment, hogy beszéljen a fejével, de nem volt otthon. Mit csináljak? Szeretem. -Fejezem be a mesélést, lenézek magam elé csalódottan, fájdalmasan.
A lányok megértően sóhajtanak mellettem.

-Teljesen érthető, hogy kiakadtál. Én például biztos pofon is vágtam volna. -Jegyzi meg Emily.

-Nagyon dühös vagyok, de arra a lányra is. Ha régen nem megy bele Luca játékaiba, akkor ez nem történik meg. Ő az óta már sokat változott.

-Várjunk csak. Te most a lányt okolod, mikor a fiúd smárolt vele? Hagyta, sőt még viszonozta is. Ugyan úgy benne van a dologban.

-Te most komolyan gondolod, amiket mondasz, Sam? -Kérdezi meglepődve Emily.

-Miért? Nincs igazam? Az a lány biztos csak örült, hogy bosszút állhat. -Nem értem Samantha válaszait. Miért védi ennyire azt a lányt? Elgondolkodva töprengem a válaszon, miközben ők még mindig csak érvelnek, majd minden világossá válik egy pillanat alatt.