DANTALION

Nincstelen

  - Nem unod még? - kérdezi Danny, lemaradva mögöttem jó pár méterről. Idegességemben sarkon pördülök, belerúgok az alattam fekvő kavicságyba, a kis darabkák lábára csapódnak. 

  - Te... még egyszer megszólalsz, esküszöm megfojtalak... 

Türelmesen néz, a harag legkisebb szikrája sem látszódik rajta. Hosszasan tűnődök, mit vághatnék még hozzá. A patak partján álló sziklák pont jónak tűntek, azonban sajnos hanyagolnom kell ezt az elsőosztályú ötletet. 

A már órák óta tartó, "Tegyél úgy, mintha itt se lenne" logikám eléggé egyoldalúan alakult. 

  - Nem mindig volt ilyen az országunk - kezdi, mikor egy kiszáradt mezőre érkezünk. Az egykor magasan virágzó növények, most sárgán lapulnak a kitaposott, sáros talajra. 

Ez elkeserít. Keserűséget ébreszt bennem, a haldokló falvak látványa. Sehol egy lélek, síri csend uralkodik mindenhol amerre tartunk. Mint egy kísértet város ahova a fiatalok mennek, hogy halálra ijesszék egymást. 

  - Nagyon sokan laktak a környéken. A legtöbbjük elmenekült, vagy meghaltak a járványokba - folytatja alig hallhatóan. 

Most komolyan... be nem áll a szája. És eddig azt hittem, csak Jeannal vagyok így megáldva. Pedig ha valaki, Ő aztán tud napestig magyarázni. Nem is igazán az zavart, hogy beszélt. Minden egyes mondata mögött éreztem valamit. 

Valamit, amiről tudom kéne, mégsem emlékszem rá. 

  Gyűlölöm ezt.

Utálom, hogy tudom vannak emlékeim amiket képtelen vagyok felidézni. Mint egy hiányos filmszalag. Megvan az eleje, vége de a közepe hiányzik... ahol a lényeg van. Ahogy itt állok a szirten, és az alattunk húzódó kanyont figyelem rá kell jönnöm, nem csak az iskolán üldözött keresztül a kételkedés. 

Mikor elmész valaki mellett az utcán, fogalmad sincs honnan ismered mégis visszamosolyogsz. 

Elhaladtunk a falu határában, megkerültünk egy folyót és mindeközben folytonosan fájt a mellkasom. Mint, aki elvesztett valamit. Valamit, ami fontos volt számára.

Gyorsan ki is ráztam a fejemből őket. 

Ha én is meggárgyulok itt, ki a franc fogja levezetni, az év végi ceremóniát? Az a marha Peridot nem fog a helyemen terpeszkedni! 

Frusztrációmban számat kezdtem rágcsálni, fejemet szorongatni két oldalról. A  hajamat is kitéptem volna, ha nem foglalt volna le az egyre intenzívebb fejfájás. 

  - Most, hogy az agyadra ment a sok duzzogás, talán engedhetnéd, hogy elvigyelek... - a szavába vágok

  - Hova is pontosan? - nekimegyek, hátrálásra kényszerítem. Meggyőződésem, csak azért lépett odébb előlem, mert nem akart behajítani a patakba. Kihalnának benne a halak, és ezen iparág teljes csődbe menne a vidéken. Csak ezért nem teszi. 

Megbököm a mellkasát, minden alkalommal egyet hátrál. 

  - Seylan... - fogja le a kezem. 

Fogaim szorosan összeszorítom, addig rángatom amíg el nem enged, ezt is csak akkor teszi meg miután erősen kiroppan a csuklóm. 

  - Ezt... felejtsd el! 

  - Nem - jelenti ki és most először látok rajta igazi határozott érzelmet. - Hogy is felejthetném el... - csak most látom bíbor színű szemeit, amik a kelleténél jobban tükrözik azt, amit eddig magában tartott. 

Rajtam a sor, hogy eltávolodjak tőle.

  - Kopj le, soha többet nem akarlak látni! - kiabálok rá.