Azért, aki vagy [Jimin ff.] - Befejezett

32. Nem megy

Hogyan tudnám legyőzni saját magam? - ez az egy kérdés forgott a fejemben egész éjjel, amiért egy betűt se tudtam leírni a gépbe, valamint egy szemhunyásnyit sem aludtam. Jimin azt mondta, ebbe a kapcsolatba ketten kellünk. Bevallotta, hogy nem tudja hogyan kell lassan haladni, ami azt jelenti, hogy majd nekem kell határt szabni neki, azaz megmutatni, mennyit bírok. Egyelőre. De hogyan kell ezt érteni?

Egyáltalán hogyan kellene most viselkednem vele? Minden nap mikor meglátom az egyetemen csókoljam meg? Egyet tudok biztosra, mégpedig azt, hogy mi nem fogunk a folyosón mindenki szeme láttára úgy csókolózni, mint akik le akarják nyelni a másikat. Amúgy is kissé visszataszítónak találom. Azért van az otthon, hogy ott fejezd ki a feltétlen és megállíthatatlan érzéseidet a párod iránt. Az egyetem nem erre való.

Akkor egy ölelés? Young Mi biztosan le fog támadni. Taehyung-nak is illene elmondanom... De hogyan? Randiztunk kétszer, vagy azt, hogy járunk, és most jelenleg próbálkozunk? Sosem éreztem magam ilyen bizonytalannak. Miért akarna egy férfi ilyen nőt maga mellé? Az írói önbecsülésemmel szerencsére sosem voltak gondok, mert sosem úgy gondoltam az írásra, mint nyűgre, vagy mint kötelező dologra. Csinálom, mert értek hozzá, mert szeretem, és mert ebben tudom legjobban éreztetni magammal, hogy élek. De mikor a tükörbe nézek, ez a határozott gondolkodásmódom eltűnik, mert aki mindezt végighallgatja, nem egy olyan lányt képzel el maga elé, mint amilyen én vagyok.

Szeretnék olyan lenni, aki tényleg mellé való, de már most érzem, hogy az utam afelé a végtelenségig nyúl. Azt mondogatom magamnak, hogy igyekezni fogok, de ezt most csak azért gondolom így, mert jelenleg egyedül sétálok az egyetem felé, és nincs itt Jimin. Amint a közelébe érek, egyszerűen megszűnik létezni a lojális gondolkodásmódom, és összezavarodok. Bizonytalan leszek. Vajon mindenki így élte meg élete első párkapcsolatának.. Elejét?

- Szia! - csillantak fel Young Mi szemei, mikor leültem mellé. Kicsit túlzottak is izgatott volt, ezért rögtön odafordultam, és megkértem, hogy meséljen. Nagyot sóhajtva csitította le az elméjében kavargó temérdek gondolatot, hogy össze tudja szedni a lényeget, miközben mindez meglátszott az arcjátékán. - Azt hiszem, valami illegális dolgot tettem.

- Hogy mivan?! - kiáltottam fel, de után rögtön lehúztam a fejem, hogy ne lássanak azok, akik fent ülnek, és a hangom miatt hirtelen elhalkultak.

- Nyugi. Ezt muszáj volt elsütnöm. - mosolyodott el. Ilyenkor úgy megcsapnám. - Ugye tudod, hogy dili dokihoz járok. - bólintottam. - Most már sokkal jobban vagyok, és elértük azt a szintet, hogy felszabadultan tudok beszélni arról. - jelezte finoman, hogy nem kívánja kimondani, a történteket, a hely, és a mellettünk levő tömeg miatt, amit teljesen meg is értettem. - Viszont, találkoztam a fiával.

- Young Mi... - biccentettem oldalra a fejem, egy sejtelmes sóhajjal, amitől rögtön pír szökött az arcára, és hintázni kezdett.

- Szóval.. Mivel az apja nem mondhat el neki semmit, ezért nem is tudja, mi van velem. Gondolom ezért hívott el, hogy együnk egy meg egy sütit. Aztán kiderült, hogy művész suliba jár, és engem szeretne alapul venni a rajz feladatához. És képzeld el, ott ültem a parkban két órán keresztül, amíg elkészült a portré!

- És? Legalább szép lett?

- Naná! Sokkal szebb lettem vásznon, mint élőben. - amint kimondta, megcsaptam a homlokát, amitől legörbültek az ajkai, és odakapta a kezét. - Ez az igazság na! Van tehetsége.

- És gondolom vonz ereje is. Biztos vagyok benne, hogy nem a rajz miatt vagy ilyen izgatott.

- Nem hát. Olyan jól ismersz. - ölelt meg, kissé talán hevesebben, mint kellett volna. - Miután lerajzolt, meg akarta hálálni valamivel, ezért elmentünk vacsizni, és megadta a számát, hogy ha van kedvem, akkor megismételhetnénk. Képzeld, ma is megyünk.