Fénytörés

2. fejezet

Harry. Harry. Harry.
Furcsa érzést kelt bennem ez a név. Nem tudom ki ő, de mintha a hatodik érzékem súgná, hogy fontos számomra.
A Harrytől kapott cetlin mindössze ennyi áll:

Sajnálom.

- Sárga tulipán. Az örök kedvenced. - nem számítva társaságra, az ijedtségtől megrezzenek.

Hátrafordulva egy magas, barna hajú sráccal találom szemben magam.
- Szia. Gondolom nem tudod, ki vagyok.
Válaszul csak nemlegesen megrázom a fejem. 
- Rendben, nem is fontos most. Elég, ha tudod, hogy nagyon hiányoztál.

Abban a pillanatban Dr. Grey jelenik meg az ajtóban. El is felejtettem, hogy a mai napra még teszteket ígért.

- Sikerült felállni, ez jó jel. Most viszont el kell raboljalak, szükségünk van egy MRI-re.

Azzal visszatessékelt az ágyba, majd néhány nővért hívott, akik elvisznek abba a masinába, amit MRI-nek hívnak.
A tesztnek viszonylag gyorsan vége lett, visszamehettem a szobámba. A doktornő szerint amíg az erőm engedi, sétálhatok, de ne vigyem túlzásba.

Eszembejutott "anya" és "apa", és hogy egy-két órája nem láttam őket, pedig valahogy számítottam rá, hogy hamar visszarobognak és beavatnak eseménydús életem minden egyes pillanatába. Bár egyelőre azzal is megelégednék, ha néhány alapdolgot megtudnék magamról, tudjátok, legalább olyanokat, mint amiket ismerkedős játékoknál el szokás mondani. "Sziasztok. Yasmine vagyok, van egy testvérem és néhány barátom, normálisnak tűnő szüleim. Két hete balesetem volt, és semmit nem tudok az azelőtti életemről. " Szép kis bemutatkozás mondhatom.

Kis idő után megunom a kórházi szobám légkörét, úgy döntöttem, járok egy kicsit. A folyosóra kilépve mindenhol sétáló, vagy épp rohanó dokikkal találom szembe magam, illetve aggódó tekintetű várakozókkal.

Egy kávéautomata hangjára figyelek fel, de sokkal inkább arra, hogy valaki dühösen hüpöli.

- Elnyelte a pénzed, mi?
Az időközben helyet foglaló srác felnéz rám.
- Yasmine! - azzal óriásit ugrik és karjaiba zár. Meglepődök a tettén. - Ne haragudj, hogy nem mentem be, azt mondták, pihenned kell és még vizsgálataid lesznek.
- Umm, igen. Bocsi, de könnyebben társaloghatnánk, ha tudnám, hogy ki vagy.
- Persze, én bocsi. Zach vagyok, a bátyád. Hiányoztál, tökmag. - jó, egy fejjel magasabb mint én, de azért tökmag?!

Akaratlanul csukom be szemeimet.  Elmosódott alakok ugranak be, és egy mondat: "Vigyázz magadra, tökmag!"

- Hé, hé, jól vagy? - kérdezi aggódóan, közben leültet egy székre.
- Igen, azt hiszem, csak eszembejutott valami. "Vigyázz magadra, tökmag"?
- Ezt mondtam neked utoljára a baleset előtt! Ezt vehetjük jó jelnek. 
- Gondolom.

Közben a mellettünk lévő kávégép hangos zörgéssel kezd kávét készíteni.
Az illatot megérezve kellemes érzés fog el. Azt hiszem szeretem. 

- Hé, Zach, kávézom? 

- Szivi, az nem kifejezés. Kérsz?

- Igen, lepj meg. 

Azzal a géphez lép és benyomja az americano gombot. Jó választás. 

Zach folytatja: 

- Előfordult, hogy este 10-kor ittál dupla adagot, és kutya bajod nem volt, holott ez másoknál komoly problémát okozna, mondjuk alvászavart. - nevet fel enyhén. - Anya és apa elmentek néhány iratodat elhozni otthonról, amire szükség lesz a kiiratkozáshoz. Szeretnéd, hogy meséljek valamiről? Esetleg van valami kérdésed? Elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet most benned. 

- Hát, először is, olyan, mintha épp egy idegennel beszélgetnék, ne haragudj. - Zach kissé elszomorodik. - Viszont, rendesnek tűnsz, gondolom nem utáltalak ezelőtt sem akkor. Tudnál nekem néhány általános dolgot mondani az életemről, életünkről? 

- Hogyne. Hmm, lássuk csak... Elég sokan úgy jellemeznének téged, mint a tökéletes szomszédlány (perfect girl next door), de akik ismernek, tudják, hogy a te életed sem rózsaszín felhők tömkelege. Stréber vagy, - itt megforgatja a szemét, - leérettségiztél és közgáz előkészítőre jársz heti kétszer. Ja, amúgy július 2. van. A szülinapod pedig szeptember 1., kicsit szebbé teszed ezzel azt az amúgy gyászos napot - felnevetek, valahogy megnyugtat a lazasága. - Továbbá, zongorázol és festesz. Van egy foltos szőrpamacs nyulad, állatbolond vagy. Dióhéjban te.

Oh, szóval ez lennék én néhány címszóban. Hát, ezzel is előrébb lettem talán. A bátyám olyan érzést keltett bennem, mint a szüleim nem tudtak. Nyugalmat, biztonságérzetet. 

Elmélkedésemet egy visongó hang szakítja félbe. Oldalra nézve meglátom a hang forrását, ami (illetve aki) nem más, mint egy felém rohanó lány. Egész közel érve nyakamba borul, én pedig majd elvesztem az egyensúlyomat a hirtelen lendülettől. 

- Yasmine, Istenem! Elképzelni nem tudod, mennyire hiányoztál. Hogy vagy? Fáj valami? Mikor vihetünk haza? - Nem hagy szóhoz jutni, először is ki ő? - Már nem bírtam tartani a frontot nélküled. Ezek a lököttek tönkretesznek. - Nem tudom, miről beszél, de a háta mögé mutat, ahol 2 srácot látok meg, köztük a pár órával ezelőtt a szobámban járó titokzatos barnát.