Fénytörés

3. fejezet

Furcsán érzem magam. Hirtelen annyi ember gyűlt körém, mindenki örül annak, hogy "jobban vagyok", holott azt sem tudom, ki vagyok, beszélnek nekem mindenféléről, aminek a felét nem értem, vagy csak nem tudom felfogni a sok információt egyszerre. Elveszve érzem magam köztük. 

Megtudtam, hogy a visítozva felém rohanó lány Amy, Amelia, a muffinos üzenetes, a legjobb barátnőm. Osztálytársam, néhány éve kerültünk közel egymáshoz, azóta vagyunk elválaszthatatlanok. Ha jól értettem. A két srác, aki vele jött, egy banda tagjai. Elvileg elég nagy cuccnak számítanak, emiatt csodálom is, hogy nem zsong a kórház a pofátlan riporterektől és fotósoktól. Érdekes, hogy ilyen dolgok eszembe jutnak. Kiszámíthatatlan az emberi agy.

Továbbá, a magas göndörke, akivel beszéltem korábban, mint kiderült, Harry. Az a Harry. A "sajnálom" Harry. Arra azonban még nem jöttem rá, hogy mit is sajnál. 

Estefelé visszajöttek a szüleim a szükséges dokumentumokkal. Kaptam váltásruhát, hogy azért ne kórházi köpenyben menjek "haza". Időközben Dr. Grey is benézett a vizsgálat eredményeivel. Elmondása szerint nem találtak problémát, emiatt megmagyarázhatatlan az amnéziám. Reménykednünk kell, hogy idővel minden helyreáll, és visszatérhetek a megszokott életemhez. Azt tanácsolta, hogy kis lépésekben haladva szembesítsenek az emlékeimmel a körülöttem lévők, hátha ez rásegít a gyógyulási folyamatra. Ma este elhagyhatom a kórházat, viszont hetente kell járnom kivizsgálásra és beszélgetésre.

Július lévén este 10-kor még enyhén világos van kint. A hazaút csendben telik. Nem tudom, mit mondhatnék, hisz alig ismerem ezeket az embereket, és ezek szerint ők sem nagyon tudnak beszélgetésbe elegyedni velem. Útközben rájöttem, hogy Londonban vagyunk. 

Kb. egy óra utazást követően egy nagy családi ház előtt parkolunk le. Az autóból kiszállva a szitáló esőbe mintha valami megcsapna, hirtelen gondolataim támadnak. Összezavarodok. Félek. Az idegen környezet keltette hatás mintha keveredne a valamivel ismerősebb "hazatérés" érzetével. Nem érzem biztonságban magam. Futni kezdek, el a háztól, el az állítólagos családomtól, minél messzebbre. 

Néhány méter után már hallom az utánam kiabálók hangját, de nem érdekel, csak futok a sötétben, ahogy a lábam bírja. Hirtelen valami kiemelkedőben megbotlok és a földre esek. Zokogásban török ki. Már nem tudok tenni ellene. Nem bírom ezt a helyzetet, egyszerűen nem. 

Két ölelő kart érzek körül rajtam. Zach az. Ezzel csak rásegített, hogy még erősebben törjenek felszínre a könnyeim. 

- Yasmine, mi ütött beléd? Mégis hová mentél volna? - kérdezi aggódva.

- Azt sem tudom, kik vagytok, értsd már meg! Honnan tudjam, hogy ez az egész nincs megjátszva, valami beteg cél érdekében? Mégis hogy érezzem magam biztonságban ebben a helyzetben? - könnyeim lassan eltűnnek, már inkább kiabálok mint sírok. 

- Yasmine, csak menjünk be a házba. Megmutatom, hogy érdemes bennünk bíznod. Hogy mi vagyunk a családod. 

- Maradhatnánk itt néhány percet még? - kérdezem lassan lenyugodva. 

- Persze. Kellemes itt kinn. 

Körülbelül 10 percet tölthettünk ott a fák alatt üldögélve, mire sikerült összekapnom magam annyira, hogy felálljak és elinduljunk az ismerős, ámde idegen ház felé. Leah és Daniel a bejárat előtt várnak, aggódó tekintettel pillantanak rám. Nem tudok mit mondani, de nem érzem kellőnek, hogy magyarázkodjak. 

A házba belépve gyönyörű látvány fogad. Olyan igazi "otthon". Visszafogott színek, kellemes illat, kandalló. Balra tágas nappali és konyha, szembe az emeletre vezető lépcső, jobbra zárt ajtó. 

- Üdv itthon, Yasmine - ölel át anya. Fura ez, anya. - Csinálj csak, amit szeretnél, készítek valami vacsorát. Közben beszélgethetünk - azzal eltűnik a konyhában. 

Én a lépcső felé veszem az irányt, ugyanis az ajtón belépve rögtön észrevettem a falon lógó képeket. Az első képen egy barna hajú kislány van, tudat alatt érzem, hogy én, egy óriási zongora előtt. A kép sarkában "2007". A következő kép egy családi kép. Jobb oldalon apa, mellette én, aztán Zach, és végül anya. Előttünk egy óriás csokitorta. "2010", áll a bal sarokban.

A következő Zachet ábrázolja, méghozzá egy hatalmas ló hátán ülve. Tehát lovagol. Vagy legalábbis valamikor lovagolt. A negyedik egy nagyobb méretű, több embert ábrázoló kép.  Ezen felismerem magamat, nem olyan rég készülhetett. Középen én, mellettem Zach, anya és Amy, körülöttünk a négy srác, akik közül kettőnek ma megtudtam a nevét: Harry és Niall. Boldognak látszunk. Viszont apa sehol. Biztosan ő készítette a képet. 

Lassan tudatosul bennem, hogy ők bizony a családom, és minden erőmmel azon kell legyek, hogy így is érezzem. 

A többi képen is gyorsan végigszaladok, de inkább az emeletre sietek. Valószínűleg ott a szobám. 

Hamar megtalálom a keresett helyiséget, ugyanis az ajtóra ki van írva a nevem. Bizonytalanul nyitok be. 

Tágas szoba tárul elém. Élénk, bézs színű falak, barnás bútorok, óriási zongora. A szoba közepén millió párnával feldobott francia ágy. Jobbra elhúzható gardróbajtó, amit kinyitva szembetalálom magam a ruhatárammal. Minden olyan... letisztult. Tetszik. 

Épp indulnék lefelé, mikor enyhén megszédülök, mint korábban a kórházban, és emlékkockák jelennek meg előttem. Zöldre váltó lámpa, forgalom, hangzavar, Vance Joy szám, göndör fürtök, csattanás.