Fénytörés

4. fejezet

Miután lassan-lassan összerakom a képkockákat a fejemben és rájövök, hogy azok a baleset napjának történéseire utalnak vissza, kissé kábultan indulok le a konyhába. Anya épp az asztalt teríti. Mosolyogva int, jelezvén, hogy kész a vacsora. Akkor tűnik csak fel, hogy apát és Zachet hazaérkezésem óta mintha elnyelte volna a föld. 

- Anya, a balesetben Harry-vel voltam? - szegezem hozzá a kérdést. 

Nehézkesen nyitja szólásra a száját. 

- Igen - válaszol végül. - Emlékszel rá? 

- Egy-egy halvány részletre. Zenét hallgattunk, nevetgéltünk, aztán fékhang és egy óriási csattanás. Ennyi. 

- Ez is haladás. 

Kézmosás után asztalhoz ülök, mire bátyám is előkerül.

- Te meg hová tűntél? 

- Mondtam, hogy megmutatom, hogy bízhatsz bennünk. De majd vacsora után visszatérünk erre. 

A sajtos-csirkés rakott penne illata járja át a helyiséget. Anya szerint ez a kedvencem, amit nem vitatok, imádom. Beszélgetésbe elegyedve fel sem tűnik, hogy este  11 is elmúlt már. Anya és Zach készségesen válaszolnak minden kérdésemre, és bár nekik erről nem szólok, mert nem akarok hamis reményeket kelteni bennük, de egy-egy halvány emlékkép jelenik meg a szemem előtt, miközben ők mesélnek. 

Említettem, hogy a nagy cucc banda tagjai a kórházból a barátaim. Niall-lel gyerekkorunk óta szomszédok voltunk, később ő mutatott be a másik négy srácnak, akik közül az egyikkel már nem tartják, illetve nem tartjuk a kapcsolatot.  

Miután Zach befejezte az első nyaralásunk történetének elmesélését, aminek legemlékezetesebb pillanata számára az volt, mikor nyakig betemetett sárral, felteszem a kérdést, ami bosszant egy ideje:

- Apa hová tűnt? 

Azt hiszem, ezzel vetettem véget a vidám pillanatoknak. 

- Ő nem lakik velünk - válaszol tömören anya. 

- Hogy-hogy?

- Nem akartuk ezzel kezdeni a mondókánkat, van így is elég dolog, ami miatt aggódhatsz. De anyáék néhány hónapja már nem élnek együtt. 

- Mi történt? 

- Apád más mellett találta meg a boldogságot - feleli anya erőltetett mosollyal az arcán, ami most inkább hasonlít grimaszra. Azzal feláll és a tányérokat kezdi összeszedni. 

Újabb emlékkép. 

*****

Mély álmomból hangzavarra riadok fel. A földszint felől kiabálás és csörömpölés hangja szűrődik az emeletre. 

- Hogy tehetted? Hogy voltál rá képes? - ordítja hisztérikus sírás közepette anyu apa arcába - Volt képed egy huszonévessel ágyba bújni 21 év házasság és két gyerek után? 

- Nem ágyba bújtam vele - "védekezik" apa. 

- Oh nem? Akkor? - elképedten kérdez vissza anya. - Szereted? Takarodj innen, most, és az életben többet ne lássalak. Bár amúgy is ez lett volna a terv, nem? 

További csapkodások és szitkozódások, a bejárati ajtó zárásának hangja, majd anya zokogásban való kitörése. Gondolkodás nélkül indulok le a lépcsőn, dühösen, a könnyeimmel küszködve. Anyát a padlón ülve találom. Ezelőtt talán egyszer láttam ezt az oldalát, papa halála után. Az édesapja elvesztését követően depresszióba esett, és nagyon nehezen sikerült kimásznia a hónapokig csak mélyülő gödörből. Engem is rosszul érintett a dolog, természetesen, 

- E-elment. Megcsalt - zokogva mondja a szavakat. 

Karjaimba zárom őt, és úgy szorítom, mintha ezzel összeragaszthatnám szilánkokra tört szívének darabkáit.  

- Nem baj, anya. Hadd menjen - szinte suttogom. 

Anya sajnos ezt a fájdalmat nem bírta nyugtató nélkül. A néhány színes pirula hatására elszunyókált a kanapén, én pedig őt betakarva takarítani kezdtem. Elég nagy felfordulás keletkezett a nappaliban és a konyhában, sikerült is belelépnem apa összetört bögréjének egy szilánkjába. 

Olyan hasító fájdalmat éreztem a bensőmben, mint soha ezelőtt. Sosem voltam jó a problémáim leküzdésében. Inkább tereltem, tagadtam, mint hogy megfelelő módon birkózzak meg a nehézségeimmel. Így sírni sem sokat sírtam, de most nem tudtam hová menekülni. Nem tudtam terelni, tagadni, hisz az apám egyszerűen elhagyta a családját, hogy egy fiatalabb nő karjaiban feküdjön a napsütötte tengerparton, miközben a gyerekei utálattal tekintenek majd az apjukra, és az édesanyjuk tartja a frontot két szülő helyett. Tényleg ez az egyetlen, amit érzek: gyűlölet. 

Aki ilyenre képes, az nem ember, nem hogy családapa. 

Zach! Zach az egészről semmit nem tud. Egyetemista, csak kéthetente jár haza. Fel kellene hívnom. 

A szobámba érve épp nyúlnék a telefonom után, mikor a laptopom hangja zavarja meg a csendet. Louis arca jelenik meg a képernyőn, videohívásra kér fel. Elutasítom.

Újra hív. 

Ezúttal felveszem, úgyis tovább próbálkozna. Meglepődöm, amikor a képernyőn Harry arca jelenik meg Louis-é helyett.

- Azt hitted lepattinthatsz, m... hé, hé, mi a helyzet? - kérdezi aggódóan, a feldagadt szemeim elég bizonyíték arra, hogy sírtam. 

- Nincs semmi baj, csak nem a legjobbkor hívtál. Szeretnél valamit? 

- Nem, nem, akkor majd máskor. Szia. 

Hát, ez meglepően gyorsan ment.  Újra elindulok a telefonomért, ezúttal ténylegesen felhívva Zachet. Könnyeimmel küszködve mesélek el neki mindent, tőle pedig dühös, hitetlenkedő válaszokat kapok. Teljesen megértem. Megbeszéljük, hogy amint tud, elindul haza.

A csengő hangja zökkent ki elmélkedésemből. Leszaladok a lépcsőn, hogy megnézzem, ki lehet az. Az ajtóban Harry és Amy állnak, mindketten aggódó tekintettel néznek rám. 

Betessékelem őket a házba. Amy szólal meg először. 

- Minden rendben? Harry szólt, hogy meg kellene néznünk, jól vagy-e. Mi történt? 

- Apa, elment. És nem jön vissza - akaratlanul is utat törnek maguknak a könnyeim. 

Azt hiszem nem nagyon találják a megfelelő választ, ehelyett mindketten közelebb lépnek és a lehető legszorosabban átölelnek. 

- Az ő vesztesége - szólal meg végül Harry. 

A jelenlétük megnyugtat, szükségem volt két, vagy inkább négy támogató karra.  Mintha a szeretetük előidézte, belsőmben folyamatosan terjedő forróság oszlatni kezdené negatív érzéseimet. 

*****

Lesokkolva bámulok magam elé. Pár másodperc telhetett el, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. 

Zach egy ezüst színű telefont nyújt felém. 

- Tessék. Talán ez is segítségedre lesz a kérdéseid megválaszolásában. Illetve, a családi fotóalbumot kerestem elő korábban, de azt hiszem, arra inkább holnap sort kerítünk. Menj, pihenj kicsit - azzal megsimítja a hátamat, és elindul az emeletre. 

Anya a száraz edényeket pakolja épp, én pedig óriási késztetést érzek arra, hogy közelebb lépjek hozzá és átöleljem. Tettemen meglepődik, de látom, hogy már szüksége volt rá. 

Egy forró fürdő után hullafáradtan dőlök be az ágyamba. Minden olyan zavaros még mindig, mintha fél-ember lennék, fél élettel. Van ebből kiút?