Angyalom - Sekai f.f.

1.rész

Hogy milyen az, amikor kiderül, mindvégig valami több voltál, mint aminek mindig mondtak? Az én esetemben nem túl jó. A mai napig nem tudom eldönteni, még ezer év után sem, hogy boldog vagyok e, vagy sem. Ebben a dilemmában élek már évek óta, egy olyan személy mellett, aki maga az ördög, velem mégis kedves; mintha a közelemben megtisztulna és ugyanolyan angyal lenne, mint amilyen én is vagyok. Pedig sokáig azt hittem, én sem vagyok nagy szám. Én is csak egy gyenge ember vagyok, akár a többi, sőt, talán még gyengébb. Nem volt erőm soha, semmihez. Nem volt erőm arra, hogy kisgyermek koromban barátokat szerezzek és kapcsolatot létesítsek a többiekkel. Nem volt erőm arra - már általános iskolásként sem -, hogy okos, jól tanuló gyerek legyek, ezzel csalódást okozva a szüleimnek. Nem volt erőm arra kamasz koromban, hogy a gimnáziumban összekapjam magam és felkapaszkodjak egy olyan szintre, amin később még lehet belőlem valami. Nem volt erőm egyetemre menni, így lettem én rendőr. Az állam már évek óta támogatja a katonai, és a rendőri pályát, így, ha megfelel az erőnléted és rendelkezel egy érettségivel, felvesznek. Még csak hosszú és kemény kiképzés sem áll előtted, hiszen mindent az öledbe szórnak, ennek pedig csak annyi a feltétele, hogy légy hűséges és csináld azt, amit mondanak. Lehet, ez kicsit veszélyes szakma, de azért még sem olyan, mint ahogy azt a rendőrös akció filmekben bemutatják, főleg egy ilyen nyugodt országban. Itt legfeljebb kisebb bolti lopások történtek, extrémebb esetben drogozás, de még ezek sem olyan dolgok, hogy mindennap imádkozni kelljen az embernek az életéért. Nem azt mondom, hogy szerettem ezt csinálni, hiszen sokszor néztek rám megvetően - vagy ami a családomat illeti, csalódottan -, de ez is egy elélhetési forma, az én gyengeségem pedig nem engedte, hogy többre vigyem. Nem is érdemlem meg. Nem is vagyok ebbe a világba való. Valahogy mindig éreztem, én igazából máshova tartozom, hisz nekem itt olyan sötét, és szürke volt minden. Hiába vittek a szüleim felemelő kirándulásokra, azok sem tetszettek. Ez nem nekem való hely. Nem tudom, hogy milyen hely az, ahol boldog lehetnék, de ez biztosan nem az. Olyan... másabbnak érzem magam a többi emberrel szemben. Mintha az én szervezetem nem ugyanúgy működne, mint az övék. Sokáig nem értettem, hogy miért érzem ezt, aztán... mikor fény derült mindenre, inkább jöttem volna vissza a szürkeségbe.

Szokásos, átlagos nap volt. Ahogy reggel felkeltem és elhúztam a sötétítőt, a sok másik emberrel ellentétben, én nem éreztem a napnak a melegét. Olyan volt mindig is, mintha az én bőröm képtelen lenne érzékelni a forró sugarait, mintha csak egy szellem lennék. Soha nem voltam kipihent;, hiába aludtam akár huszonnégy órát is, én nem akartam felkelni. Az álmaimban mindig tűz volt körülöttem, előttem pedig csak nagy fényesség. Próbáltam a fényességhez menni, ami a nappal ellentétben, melegséget nyújtott nekem és mikor már kezdett a szemeim előtt egy emberi alak kirajzolódni, valami láthatatlan erő visszataszított a tűzbe, én pedig felkeltem. Évek óta próbálom ezt az álmot megfejteni, de soha, semmire nem jutottam. Voltam rengeteg orvosnál, akik a krónikus fáradságomra és a furcsa álmaimra pszichológusokat ajánlottak. Egyszer döntöttem úgy, hogy elmegyek egyhez, azóta gyakori vendége vagyok, pedig ő is csak a sötétben tapogatózik, akárcsak én, vagy a többi orvos.

-Jó reggelt Jongin! Lennél szíves egy kis tejjel ellátni, ha már miattad nekem is fel kellett kelnem, itt kora reggel? - Egyszer áthívtam a pszichológusomat, Yixinget, hogy nézze meg a beszélő macskámat. Soha, senkinek nem említettem, hogy háziállatom beszél, csak neki, erre pedig úgy kiröhögött, mint a csuda, de azért eljött hozzám, hogy aztán el is szomorítson, mi szerint az én macskám nem beszél, ami azt jelenti; nagy bizonnyal tényleg megőrültem. Nem tudom miért, de hittem neki, pedig ahogy néha beszél velem ez a macska, azt biztosan nem az én őrült tudatalattim kreálja, de mindegy.

-Máris megyek Minseok. - A másik különös dolog, a macska neve nem tőlem ered. Nem sokkal azután, hogy hozzám került, ezen a néven mutatkozott be és soha nem is engedett abból, hogy más néven szólítsam. Én őrült vagyok, van több bajom is, így nem igazán volt kedvem leállni egy macskával veszekedni azon, milyen néven akarom hívni. Sokkal inkább akartam bolyhosnak elnevezni, hiszen rettentően selymes szőre volt, de ha az agyam egy zuga azt akarja, hogy a macska neve Minseok legyen, felőlem jól van. Már beletörődtem abba, hogy biztosan nem vagyok normális, így nem is érdekelt többé ez a dolog. Csak sodródtam az árral és kész.