Tenger a tengerben

Perfect Day

Perfect Day

Dylan jött értem, ő semmit nem vett észre rajtam. Tipikus pasi. Felőle lila is lehetett volna a fejem. Anyám annál inkább észrevette a változást. Amikor meglátta, hogy a hajamban szőkített vonások is vannak szobafogságot kaptam. Egy hétre. Nem hiszem el. Oké, hogy egy szimpla hajvágásra mentem, és egy festéssel jöttem ki, de végülis nagykorú vagyok nem? Mikor is lesz a francia érettségim? Megváltás lesz felállni a kanapéról, meg ebből az unalmas lila-szürke lakásból kimozdulni.

A hétvége dögunalom. Tanulás, tanulás. Eső, eső. Egy patchwork takaró alatt melegszem, mert lehűlt a levegő a sok esőtől. Néha nap közben is bealszom a kanapén. Most már bérelt helyem van a kanapén a sarokban, mint egy megtűrt háziállatnak. Itt a takaróm, meg a cuccaim. Anyámék elmennek valamerre kirándulni. Én meg csak kóválygok az üres lakásban. Próbálok tanulni. Fáj a fejem. Étvágytalan vagyok. A tételek helyett a szőkített tincseimet nézem. Nagyon jól össze lett mosva. A barnából lassan mennek át az árnyalatok a világosbarna, és szőkítés felé. Teljesen természetes hatású, és világosabb lett tőle a hajam. Már nem tudom miért tettem. Gondolom azért, mert Ace unalmasnak tartott. Mint én is magamat. S megfogadtam a tanácsát. Egy DJ csak tudja mitől izgalmasabb az élet, és bejött. Tényleg jót tett ez a szőkítés. Igaz, most mélydepresszióba zuhanhatok cserébe ezen a szürke kanapén.

Annyira nem érdekelnek a tételeim, a saját érettségim, úgy egyáltalában semmi. Fogalmam sincs mit akarok kezdeni az életemmel. A napomban az egyetlen esemény, hogy felhív az apám. De igazán alig tudunk beszélni. Nem találjuk a közös hangot. Végülis csak lepasszoltam. Ceruzát váltok, kifaragom, kifogy a kihúzóm, kidobom, újabb post-itet keresgélek, a lapszélre jegyzetelek, aztán bealszom a tétel felett. Este arra kelek, hogy anyám ébresztget. Dylan sört bont, Chris gumicukrokat ragasztgat a könyvem szélére szépen katonás rendben, váltogatva a színeket. Fogalmam nincs mi lesz holnap az érettségin. Talán addigra felrobban a Nap, vagy valami csoda történik.

De semmi nem mentett meg. Életem leghosszabb napja a francia érettségim. Talán négy óra idegeskedés, izgulás, és stressz után Dylan jött értem, hiszen anyám még dolgozik. Amikor meglátom a szélvédőn át, hogy Ace ül mellette, leül a hangulatom. Ne már! Iskolai egyenruhában vagyok! Halál ciki, hogy ebben lát! Zavartan húzogatom a szoknyámat, meg a hosszú ujjú fehér ingemet Babrálom a csíkos nyakkendőmet. Hülye iskolai egyenruhák. Cikinek érzem magam. Ezek ketten meg annyira sokat lógnak együtt, hihetetlen. Muszáj volt Ace-t is magával hoznia? Bemászok a hátsó ülésre Ace mögé.

- Sziasztok! - motyogom.

- Csá - miért kell mindig igy köszönnie? Állandóan azt érzem ki belőle, hogy egy jellegtelen senki vagyok. Dylan nyugis tempóban vezet. Vele utazni mindig olyan, mintha kalandoznánk. Csak úgy autókáznánk valamerre. Dylan sehova nem siet. Őneki a vezetés is a nyugalom helye. Kicsit leült a hangulat a kocsiban. Nem tudom azért-e, mert én itt rontom nekik a levegőt.

- Még mindig Nora miatt...? - szólal meg végül Dylan, valószínűleg a félbehagyott beszélgetést folytatva. Kicsit fülelek, hogy mi is a helyzet.

- Nem tudom. Nem igazán érdeklem - a lehúzott ablakon lógatja ki Ace a karját, s az ablaka felől érkező menetszél fújja a hajamat.

- Miért nem barátkozol valakivel a cégtől?

- Kivel? Ott egyik csaj se olyan. Nem is érdekelnek - Ace a Seat ajtaján dobol. Gondolom hiányzik neki egy kis zene. Dylannél nem szokott zene szólni a kocsiban.

- Akkor min rágod magad? - faggatja tovább Dylan

- Hát azon, hogy le kellene feküdni egy babával - néz el Ace.