Valami megfejthetetlen

1. Lucy

1. Lucy
A mai nap csak abból a szempontból volt különleges, hogy ma kezdtük meg az ötödévet. Amúgy semmi egyéb.
Szóval, drága keresztszüleimmel már egy hete Londonban vagyunk, bevásároltunk az Abszol úton, rekordgyorsasággal csináltam meg a beadandókat, és persze elkerülhetetlenül meglátogattuk Gid szüleit. Lorie és én csak fintorogtunk (minket utálnak), Gid meg próbált úgy viselkedni, mint aki élvezi, hogy az anyja az arcát csipkedi, az apja meg körülugrálja. Mindhárman fellélegeztünk, amikor végre kiléptünk a házukból.
Ó, igen, ők ma mennek vissza Manhattanbe, én pedig utazok a Roxfortba.
A síró szülők, és menekülni vágyó gyerekek között szlalomozva indultam el, reménykedve, hogy találok egy olyan részt, ahol fel is tudok szállni.
Attól függetlenül, hogy fél perc volt az indulásig, meglepően sokan tartózkodtak a peronon, bár a többség igazából szülő volt. Oké... valószínűleg majdnem lekéstük a vonatot.
Kínkeserves szenvedés árán felrángattam a ládámat (a macskám bánta) és elindultam megkeresni Lizt.
Útközben benyitottam Lily és Piton kettőséhez, de utóbbi olyan gyilkos tekintettel meredt rám, hogy be se köszöntem. A tekergők fülkéjét szerencsésen elkerültem, és végül megtaláltam kedves osztálytársnőmet, aki egyedül ücsörgött, és valamit olvasott. Amikor meglátott, vidáman felugrott, és szerintem még a szuszt is kiszorította belőlem. Göndör, barna hajával látszólag nem törődött sokat, csak egyszerűen összefogta. Farmert, és egy vörös rövidujjú, női fazonú pólót viselt, és rajta igen látszott a nyár jótékony hatása. Lebarnult és a haja is világosabb lett a napfénytől, a szeplői pedig vidáman virítottak az arcán.
– De rég láttalak! – ujjongott, miközben közös erővel feltuszkoltuk a ládámat a helyére.
– Csak két hónapja, tényleg marha rég volt – értettem egyet, aztán elvigyorodtam. Liz lemondva legyintett.
– Úgy tűnik, idén sem cseréltek ki téged a nyáron. Kár... – csettintett, aztán, miután az ablakból láttuk, hogy az egyik mardekárosra, Crakra valami rontást küldenek, és emiatt lebucskázik a szülei elé, vihogtunk egy sort.
Nem sokkal később a vonat elindult, és a büfés boszorkány is benézett. Ennek tapintható nyomai is maradtak, mint jó pár csomag mindenízű drazsé, csokibéka, kondéros keksz, tökös derelye, és pár varázspálca alakú nyalóka is.
Az utat leginkább végigbeszélgettük, megtárgyaltuk például, hogy Lily és Lupin lettek a prefektusok, és mivel előbbi utál engem, utóbbit pedig én utálom, nehezen megoldható lesz a csavargás és a szabályszegés. Ezenkívül részletesen kiveséztük, hogy néhány fiú évfolyamtársunk mennyire helyes, és hogy utáljuk a tekergőket (ez az én részemről volt az intenzívebb, Liz többnyire csak tartózkodott) és azt se felejtsük el, hogy alig vártuk, hogy újra a kastélyba érjünk. Marlene is beköszönt, jó szobatárshoz híven, de utána már rohant, mert még egy csomó embernek akart köszönni.
– És... szerinted mi van Lilyvel és Pitonnal? – tűnödött Liz, én pedig heves köhögőrohamot kaptam egy torkomra aladt drazsétól.
– Gőzöm sincs – ráztam a fejem könnyezve. Na, nem mintha Lily kiismerhetetlen kapcsolata tett volna ilyen szomorúvá. A drazsénak nem volt jó íze. – De annak a csajnak pocsék ízlése van, ha Pipogyuszt választja barátnak! – köhögtem. Liz rosszalóan nézett rám. Nos igen, az ő végtelen naivitása... mondhatni, sodorta már párszor bajba. Azt gondolja, hogy bárki képes megváltozni, és a mardekárosokkal is egyenértékűen kell bánni. Na, nekem ezzel nincs is semmi bajom, de amikor valakire, (jelen esetben rám) támad egy mardekáros csoport, úgy, hogy teljesen egyedül van, nehezen felejt. Így én tiszta szívemből utáltam őket, és még okom is volt rá. Annak a csodás párbajnak az emlékét őrzi egy furcsa heg a bal vádlimon. – De tényleg! Lily Evans, éltanuló, felőlem lehet akár stréber is, nekem aztán tökmindegy, de könyörgöm, ha valakiért odavan a fél suli, ne a legfurábbat és a leggonoszabbat válassza már ki a jelentkezők közül!
– Igen, választhatná mondjuk Jamest is, most, hogy mondod! – húzta fel a lábait törökülésbe, és ha megint egy drazsé lett volna a számban, tuti, hogy az is a torkomon akad.
– Én nem feltétlenül erre gondoltam – jegyeztem meg, de Liz nem törődött a gúnyos éllel a hangomban. Inkább gyorsan az órájára pillantott, és meglepetten állapította meg, hogy húsz perc, és megérkezünk, úgyhogy átöltözik. Én már a Roxfortos blúzban, szoknyában és nyakkendőben feszítettem, már csak a talár hiányzott, így inkább csak őrködtem az ajtónak dőlve, amíg Liz öltözött. Megdörzsöltem a homlokom, mire Liz rám pillantott.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva. Halványan elmosolyodtam.
– Persze, biztos csak front jön, vagy ilyesmi. Vagy csak fura hirtelen ez a sok eső – nevettem fel. A következő pillanatban valaki megrántotta az ajtót, aminek én is támaszkodtam, és kinyílt, aminek következtében egy sikoltással hátraestem, és a fejemet beverve, a földön landoltam.
A legközelebbi dolog, amit tapasztaltam, az az volt, hogy McGalagony mellettem üvölt valakivel, és Liz pedig a másik oldalamon térdel, a karomat szorongatva.
– Mi a...? – ültem fel, és attól függetlenül, hogy csillagokat láttam, megpróbáltam fókuszálni. Az is feltűnt, hogy McGalagony a két jómadárral, aka Sirius Blackkel és James Potterrel ordít. A fejemben elkezdett körvonalazódni, hogy mi történhetett. Valószínűleg valamelyik idióta látta, hogy az ajtónak támaszkodok, és jó poénnak tarthatta, hogy kinyitja, és ennek következtében kizuhanok. MacGalagony észrevehette, hogy még élek, úgyhogy egy fél percre elszakadt a tekintete a fiúkról.
– Ryans! Jól van? – kérdezte összepréselt szájjal. Mindig is érdekelt, hogy tudja ennyire összeszorítani...
– Öhm... persze, remekül – bólintottam, de egy kicsit hányingerem lett ettől a mozdulattól, úgyhogy a továbbiakban hanyagoltam.
– Az kastélyban majd Madam Pomfrey ellátja, addig is bírja ki valahogy! – utasított, aztán megkérte Lizt, hogy segítsen vissza a fülkénkbe, és még a móka kedvéért üvöltözött egy sort.
– Ki nyitotta ki az ajtót? – érdeklődtem nekidőlve az ablaküvegnek.
– Sirius... – jött a félénk válasz, én pedig csak felmordultam. Hát persze hogy ő, ki más? Életem megkerserítője. Megvontam a vállam, aztán az út további részében csak vigyorogva hallgattuk, ahogy McGalagony leüvölti néhány diák fejét.
Amikor leszálltunk a vonatról, megállapítottam, hogy biztos, hogy az eső miatt fájt a fejem, ugyanis ömlött, mint töklé a kancsóból. Néhányan (mint mi is) profik módjára, a talárjukkal a fejükön rohangáltak, amíg nem találtak egy szabad fiákert, de egyesek csak simán eláztak. Végül Marlene, Chrissy (egy hollóhátas lány), Liz, Alice és én zsúfolódtunk be, és amíg utaztunk, részletesen megtárgyaltuk, hogy az eső csak akkor jó, ha bentről nézzük. Na, mindegy.
A kastélyba beérve McGalagony leráncigált Madam Pomfrey-hoz, aki leerőszakolt a torkomon pár főzetet, aztán megállapította, hogy kitűnő egészségnek örvendek, szóval húzhatok vacsorázni, bár a Süveg daláról és a beosztásról így is lemaradtam.
A Griffendél asztalánál gyorsan lehuppantam Liz és Marlene közé, és tökéletesen időzíthettem, mert Dumbledore ebben a percben kedzte meg a beszédét.
– Szívből köszöntök minden új és régi diákot a Roxfortban! – állt fel baráságosan kitárt karokkal. – Ne aggódjatok, nem untatlak titeket sokáig, ahogy látom, néhány diáknak már kopog a szeme az éhségtől, csupán pár dolgot szeretnék bejelenteni. Először is, sajnálattal közlöm, hogy Celler professzor tavaly súlyos balesetet szenvedett, így nem ő fogja többé tanítani a sötét varázslatok kivédését – magyarázta, a teremben pedig üdvriagálás tört ki. Úgy utáltuk Kimberly Cellert, mint azelőtt még egy tanárunkat sem. – Helyette Miss Frances Towler professzor fogja betölteni ezt a szerepet – mutatott a vékonyka, barna hajú nőre, aki esetlenül intett egyet a diákoknak. – Ezen kívül szeretném figyelmeztetni az elsőéveseket, és emlékeztetni a felsőbb évfolyamba járókat, hogy az iskola melletti erdő továbbra is tiltott területnek számít – nézett a tekergők felé, afféle utalásként, majd meghatottan végignézett a termen. – Most pedig, jó étvágyat, kedves diákok! – intett, mire az asztalok megteltek finomabbnál finomabb ételekkel, és végre el lehetett kezdeni enni. Előttem egy hetedéves lány magyarázott valamit arról, hogy megint valami idiótát kaptunk SVK tanárnak.
- Egyéblént tényleg! – mondta Marlene, a lány, azt hiszem Ruby, magyarázatára. – Mindig valami életképtelen hülyét kapunk, nem csoda, hogy mostanában kevés auror került ki a minisztériumból! – Szavait azzal nyomatékosította, hogy a villájával hadonászott, amire egy krumpli volt felszúrva. Ez addig volt jó móka, amíg a krumpli bele nem repült a poharába. Úgy értem... szó szerint. A krumpli szárnyakat növesztett, és egyszerűen belerepült Marlene poharába. Egy darabig érdeklődve tanulmányoztuk, de mivel nem repkedett tovább, csak békén hagytuk.
A vacsora folyamán felmerültek olyan életbevágóan fontos témák, mint a pattanások eltűntetése, Madam Cvikker és Frics párkapcsolati elmélete, hogy Dumbledore hol nyaralt, és persze hogy Alice és Frank összejöttek-e már végre.
A vacsora végeztével Lily és Lupin elkezdték felterelgetni az elsősöket, én pedig csak egyszerűen megkérdeztem McGalagonytól, hogy mi a jelszó, így utána már mehettünk is. A festmények izgatottan csacsogtak az új tanévről, meg nyakra-főre vedelték a bort a képeken, belefutottunk pár szellembe, és megállapítottuk, hogy néhány lépcső megint eltűnt, ja, meg egy ajtó viccesnek gondolta, ha ránk ömleszt egy adag vizet. Biztos Hóborc volt. Egy szakszerű szárító bűbáj után bejutottunk a klubhelyiségbe, és mindenki a szobája felé indult először.
Kedves ismerősként köszöntöttem a szobát, és amíg lezavartam Luxot az ágyamról, sikeresen belerúgtam a ládámba. Liz jót röhögött rajtam, de aztán elesett Marleneben, aki egy fél másodperccel ezelőtt botlott meg a saját lábában, és ezzel a mozdulattal fellökött engem is, így amikor Lily belépett, valószínűleg elcsodálkozhatott azon, hogy mégis mi a fenéért játszunk kicsi a rakást, ahelyett, hogy pakolnánk.
Egy tartalmas veszekedés után, amiben nem sikerült eldönteni, hogy kinek hova kerüljenek a ruhái a szekrényekben, lezuhanyoztunk, és fáradtan dőltünk le az ágyunkra, ahol azonnal elnyomott minket az álom.

****************

Másnap reggel, frissen, és fitten ébredtünk fel, teljességgel felkészülve az első napra. Haha. Jó vicc. Mind a négyen úgy néztünk ki, mint a hullák pizsamában.
Lementünk reggelizni, illetve csak Liz és én, mert Marlene-t nem lehetett kiszedni az ágyából, lehet, hogy ő inkább éhen hal, csak aludni tudjon, Lilyt pedig elkapta Potter, szóval mielőtt végig kellett volna hallgatnunk egy újabb veszekedést, gyorsan lehúztunk a nagyterembe. McGalagony gyorsan a kezünkbe nyomta az órarendünket, és egy fintorgással állapítottam meg, hogy hétfőn dupla bájitaltannal kezdünk. Marha boldog voltam.
Black közölte velünk, hogy két hét múlva kviddicsválogatás, mert két hetedéves is tagja volt tavaly a csapatnak, így jelenleg nincs őrzőnk, meg egy hajtónk. Igaz, hogy mondjuk Lizt és engem nincs szándékuk kidobni a csapatból, de legalább jót röhögünk a bénázókon. Oké, Liz nem fog nevetni, de nekem ilyen pocsék humorom van, szóval ezt kell elfogadni.
Ő már másodévtől hajtó volt, a nővéreivel, Lottie-val és Estherrel, de mivel utóbbi befejezte az iskolát, már csak ketten maradtak. Én pedig harmadévtől vagyok terelő, Blackkel együtt. Bleh. Idén Potter lett a csapatkapitány, a fene tudja miért, amikor Lottie is lehetett volna, de úgy tűnik, úgy határozott, hogy nem dob ki minket a csapatból.
A nap hátralevő részében kiélvezhettük a pihenést, elvégre holnaptól megkezdődik majd a tanév, és minden tanár azt fogja szajkózni, hogy rohadtul tanulnunk kell, mert mindenkit megbuktatnak a vizsgákon.
A nap végére csak ketten szenvedtek sérülést (csak két mardekáros srác, Potterék küldtek rájuk lábkörömnövesztő, meg táncoltató rontást, utóbbi miatt leestek a lépcsőről), ezzel új rekordot állítva fel. Tavaly például tíz gyerek került a gyengélkedőre, amikor felrobbantottak egy adag trágyaganátot egy táskában.
Szóval összességében egy viszonylag unalmas, nyugodt nap volt, Lizzel olvastunk, beszélgettünk, olvastunk, sétáltunk, olvastunk, meglátogattuk a könyvtárat, meg olvastunk egy kicsit. Ja, meg egy csomó édességet ettünk.
Este, lefekvés előtt fogkefével a számban mászkáltam a szobánkban, és segítettem Marlene-nek megírni a nyári beadandója végét.
Aludni, mondjuk sokat nem tudtunk, mert konkrétan végigbeszéltük, meg vihogtuk az éjszakát, de azért elvoltunk.