°1°

3.1K 131 22
                                    

Először alsóközépben találkoztunk. Mivel akkor voltam első éves, teljesen el voltam ájulva az új sulitól, de legfőképp az új és első röplabda csapatomtól. A szociális skilljeim sosem voltak a csúcson, így kissé elveszve álltam a tornateremben, de a többiek segítségének hála - és a röpinek - hamar egy hullámhosszra kerültünk, onnantól pedig minden simán ment.

Vagyis ment volna, amíg ki nem derült, hogy a fiúkkal egy teremben lesz az edzésünk. Mint a kislányok többsége nem nagyon álltam szóba velük, sőt, egyenesen féltem a harmadikos nagydarab srácoktól. De amíg tisztes távolságban edzettünk egymástól, nem is nagyon foglalkoztam velük. Aztán elérkezett a nap, mikor a feladásokat gyakoroltuk, amit a legjobban utáltam. Habár kiskorom óta csodáltam a tévében a feladókat, s én is szívesen lettem volna az, gyakorlatban nem nagyon ment. Alapból a kosárérintés nehezen ment, nem hogy még irányítani is tudtam volna. Az edző viszont csak akkor jött rá, hogy belőlem nem lesz feladó, mikor egy félrecsúszott passzal egyenesen fejbeütöttem egy másik elsőst.

- Gomen - hajoltam meg előtte, de a lány csak mosolyogva legyintett. - Elmegyek a labdáért - jelentettem ki az egyértelműt, majd el is futottam a sportszerért. Az viszont nem akaródzott megállni a teremfelező vonalnál, hanem egynesen átgurult a fiúkhoz. A vonalnál félve megtorpantam és elgondolkodtam rajta, hogy most át merjek-e menni, vagy sem. Nem akartam zavarni a fiúknál, de valahogy visszakellett vinnem a labdát. Miközben én így ácsorogtam ott a szám szélét rágva, egy kisfiú észre vette a földön árválkodó labdát, és odament érte. Miután felemelte körbenézett, majd kék szemei megállapodtak rajtam. Elsőnek egy áfonya jutott eszembe róla, majd elszégyellve magam félre néztem, hogy így megbámultam.

- A tiéd? - kérdezte ártatlanul, mire kínosan bólintottam. Látszott rajta is, hogy idegen neki a helyzet, de azért félve közelebb sétált és odaadta a labdát.

- Kösz - mondtam a kezembe véve a sportszert, megforgattam azt, mintha csak a hibát keresném rajta.

- Kageyama, te jössz! - kiáltott oda a fiúnak az edzőjük, mire egy utolsó pillantást vetve rám vissza szaladt. Én is annyiban hagyva a dolgot visszamentem a többiekhez, s így esett meg, hogy először találkoztam Kageyama Tobioval.

A második alkalomra még azon a héten sor került, amikor is kint voltunk egy csapat gyerekkel a játszótéren, s míg a többiek mászókáztak meg csúszdáztak, én kicsitt arrébbról figyeltem őket. Semmi kedvem nem volt velük játszani, és jobban lefoglalt, hogy a kosárérintésemet tökéletesítsem. Kezdett zavarni, hogy pont ez nem megy, holott kiskoromtól kezdve imádtam, ahogy a feladók csak úgy sutty feladják a labdát, az ütők meg paww leütik, mielőtt bárki felfoghatta volna, hogy mi is történik.

Még edzésen láttam, ahogy a senpaiok egy helyben állva passzolgatják a levegőnek a labdát, s úgy voltam vele, hogy ha már ezt meg tudom csinálni, akkor nem lesz nehéz dolgom. Így a játszótér melletti kosárpálya közepén állva próbáltam a fejem felet adogatni a labdát, de sehogy sem akart összejönni. Az első mindig szépen fel ment, de a másodikat vagy előrébb, vagy hátrébb ütöttem el, mint kellett volna, így futhattam utána elég sokat.

Egyik alkalommal, mikor már igen csak mérgesen álltam vissza a hárompontos vonalhoz, hogy újra kezdjem, egy hang hozta rám a frászt.

- Rosszul csinálod - hallottam meg egy ismerős hangot mögülem, mire ijedten összerezzentem. Kérdőn és kissé mérgesen fordultam hátra, ahol összetalálkozott a tekintetem az áfonya kék szempárral. Meglepődtem, hogy ott volt, elvégre nem tűnt túl szociális típusnak, az viszont jobban zavart, hogy csak így beszólt, elvégre ő is csak elsős.

- Ha annyira tudod, akkor mutasd meg, hogy kell - húztam fel az orromat kihívóan, mint általában mindenki, akibe belekötnek. A fiú csak se szó se beszéd odajött, elvette a labdát, majd a fejefölé dobva adogatni kezdte. Úgy néztem a pattogó labdát, mintha a mikulást látnám, és erősen megkérdőjeleztem magamban a röpitudásom. Aztán lejjebb vezetve a tekintetem az megakadt az arcán, ahogy a labdát nézi. Alapvetően nem sok érzelem tükröződött benne, olyan volt, mint aki nem is erről a világról jött, és nem találja a helyét, viszont röpi közben teljesen megváltozott. Mintha minden a helyére került volna benne, megtalálta volna a lelki békét. A koncentráción, elszántságon, és gyermeki örömön kívűl nem volt benne semmi, ez pedig nagyon furcsának tűnt. Nem értettem, hogy hogyan tud egyik pillanatról a másikra fura gyerekből átváltozni ilyen átlagos röpi-fanná.

Viszont gyermeki szemmel amilyen elképesztőnek tűnt, visszagondolva nem volt nagy cucc, hisz pár feladás után el is vétette, így a fejére pattant, amit én nevetéssel díjaztam.

- Ne nevess! - rivallt rám, mire egyik meglepetésből estem át a másikba. Sem a fura arca, sem a röpis nem volt rajta, hanem egyenesen dühösen meredt rám, mintha megettem volna az összes csokiját. - Majd akkor nevethetsz, ha jobban tudod nálam - szegte fel az állát, mire ledöbbentem.

- Nem fogok veszíteni! - jelentettem ki összeszedve magamat, miközben elment a labdáért.

- Te is feladó akarsz lenni? - váltott kedvesebb hangnemre, miközben lehajolt a labdáért.

- Öhm, nem tudom, még nem gondolkodtam rajta.... De szívesen lennék feladó - vontam vállat zavartan, mivel elég hülyén éreztem magam. A többi elsős között is már többen tudták mit akarnak, nekem viszont halvány lila fingom sem volt.

- Akkor majd meglátjuk melyikünkből lesz jobb feladó - fordult újra felém kihívóan. Nem gondoltam volna, hogy tud érettebben, vagy komolyabban viselkedni, így sikerült újra meglepnie.

- Majd meglátjuk - szegtem fel én is az államat, de a mosolyomat sem tudtam nagyon elrejteni. Fura volt, meglepő, és érthetetlen, de talán pont ettől kezdett érdekelni.

- Hosiko Kaida - nyújtottam kezet neki - mint ahogy a nagyok szokták csinálni -, amit meg is rázott.

- Kageyama Tobio

𝗡𝗲𝗺 é𝗿𝘁𝗲𝗺 (1) [Haikyuu!! ff] Tempat cerita menjadi hidup. Temukan sekarang