𝗡𝗲𝗺 é𝗿𝘁𝗲𝗺 (1) [Haikyuu!! ff]

°2°

Mivel az akkori csapatkapitányunk - mint minden egészséges végzős - oda, meg vissza volt Oikawa Tooruért, kitalálta, hogy menjünk el szurkolni a meccseikre. Alapvetően nem találkoztam sokat Kageyamával, de mivel minden meccsükön ott voltam, figyelemmel követhettem a fejlődését. Elsőben még csak a padról csodálta a felsőbb éveseket, olyan volt mint egy kis óvodás. Másodévesen már ő is kezdő volt, s eléggé megváltozott, mivel láttam, ahogy riadt tekintettel kíséri figyelemmel, ahogy a harmadéveseket sorban állítják ki, s gondolom a játékban maradásért egyre görcsösebben próbált győzni. Nem értettem miért aggódik annyira, zseninek titulálták, mindene meg volt ahhoz, hogy pályán maradhasson. Sőt, ő lehetett volna a pálya királya, a jobbik értelemben.

Vele ellentétben viszont én hiába gyakoroltam éjjel-nappal, sehogy sem tudtam javítani a feladásaimon. Habár az edző már hamar elkönyvelte magában, hogy belőlem nem lesz feladó, én görcsösen ragaszkodtam hozzá, hogy ne maradjak alul Kageyamával szemben. Viszont lassan nekem is be kellett látnom, hogy ez nem megy, így kénytelen voltam feladni, és más poszton szerencsét próbálni.

A következő meccsünkön már centerként álltam pályára, holott nem voltam sem kifejezetten magas, se elég erős a blokkokhoz. Velem egyetemben senki sem értette miért oda állított az edző, hisz az edzésen szinte minden pozícióban játszottam, nem csak kifejezetten abban. Aztán a meccs folyamán hamar rájöttünk.

A harmadik szettben már mindenki hullafáradt volt, és rengeteget hibázott. Én viszont egyáltalán nem éreztem magam annak, így egyedüliként kértem folyamatosan a feladásokat, valamint ugrottam blokkolni. Igaz, mindegyik elég gyatrán sikerült, de igyekeztem legalább időt nyerni a többieknek, hogy feltöltődjenek. Mivel addig csak a szervák miatt gyakoroltam az ütést, csakran kiment a pályáról, vagy egyenesen a blokkba talált, mivel nem tudtam annyira irányítani. Viszont mindemellett történt egy igazán furcsa dolog is. Alapvetően jobbkezes voltam, sőt, a ballt alig tudtam használni valamire, viszont rengetegszer ugrottam fel balkézzel, s csaptam le a labdát, ami általában sikerült is, mivel az ellenfél balkezes ütésre nem volt felkészülve.

A meccset viszont így is elvesztettük, a rengeteg hibám, és a többiek nemlétező állóképessége miatt, viszont meglepő módon mindenki megdícsért utána, s szinte csak pozitív kritikákat kaptam. Ez meglepett, s valahol jól is esett, viszont az eredmény megmutatta a fájó igazságot, hogy vesztettünk. Miután összepakoltunk, mindenki elment mosdóba, ahol úgylátszik én kicsit sokat időztem el, mivel mire kimentem, már senki sem volt ott. Dühösen caftattam keresztül a csarnokon, miközben végig magamat átkoztam, a hülyeségem miatt. Mivel egészen addig egy olyan dolgot erőltettem, amit felesleges volt, nem fejlődtem semmit, így szinte hasznavehetetlenként toporogtam a kiforrni készülő csapattársaim között. És ki miatt volt ez? Kageyama Toboi.

S ahogy így visszavezettem rá a dolgokat, mintha csak erre várt volna, szembe jött velem a folyosón. Döbbebten megtorpantam, s miközben lassú léptekkel közeledett, csupán abban reménykedtem, hogy most jött, és nem látta a meccset.

- Láttam a meccset - legyőzötten lesütöttem a szemeimet, és egyáltalán nem néztem rá, miközben megállt előttem. Nem voltam kíváncsi a szánakozó pillantására. - Szóval már nem vagy feladó?

- Nem - préseltem ki a fogaim között, miközben fájó szívvel végignéztem, ahogy a becsületem a föld alá süllyed.

- De ahogy látom center sem - jegyezte meg, mire felkaptam a fejemet. Gúnyosan mosolygott, amit még sosem láttam tőle, és meg kell mondanom elég ilyesztően állt neki. A szemeiben láttam, hogy jól szórakozott a bénaságomon, és elkönyvelte a győzelmét. Jó szokásomat megtartva megint felhúztam magam a beszólásán, így megpróbáltam nem egyből leütni.

- Csak ezt akartad mondani? - néztem félre dühösen, mielőtt megöltem volna.

- Nem. - jelentette ki, s már azt hittem valami normálisat akar mondani, de nagyot tévedtem. - A többiekhez képest nagyon jó az állóképességed. Csak kár, hogy nem tudod hasznosítani...

Tekintetemet egyenesen a földre szegeztem, s hirtelen felindulásból megindultam előre. Nem néztem volna ki a kis elveszett kisfiúból, hogy ekkora seggfejjé növi ki magát, és ilyen érzéketlenül képes az emberket lelkébe tiporni. Tudtam jól, hogy el vagyok maradva, és nem megy a lecsapás, de kimondva még is kicsit jobban fájt. S ez csak egyre jobban növelte bennem a harag és csalódottság keserű párosát, ami miatt igyekeztem visszatartani a könnyeimet, miközben elmentem mellette. Viszont nem léphettem le csak így, mivel a karomat megragadva megállított a lendületben.

- Mi van?! - rivaltam rá a kelleténél kicsit mérgesebben, s kitéptem a karomat a kezéből, viszont arra nem méltattam, hogy szembe forduljak vele.

- Adjak fel neked? - tette fel a kérdést, amit nem vártam tőle. Újra meglepett arccal néztem rá, mivel nem akartam hinni a fülemnek. Eltűnt a gúnyos mosoly a képéről, s a komolyság mellett csak egyetlen érzelem maradt rajta...

- Nem kell a szánalmad - nevettem fel kínomban.

- Nem azért mondtam - felelte komolyan. - Csak még megyek vissza a suliba - vont vállat mire újra megdöbbentem.

Először idejön kigúnyolni, aztán megszán, és csak úgy bejelenti, hogy amúgy mehetek vele röpizni, ha akarok. Olyan szinten abszurdnak tűnt maga az egész ember és a viselkedése, hogy megint csak álltam ott értetlenül, s egyre csak az járt a fejemben, hogy nem értem.

- Öhm, rendben - adtam be végül a derekamat, majd közösen indultunk meg kifelé.

Sajnos kint már csak a busz hűlt helyét találtam meg, s egyből érkezett is a hívás a csapattársaimtól, hogy hol vagyok. Miután megnyugtattam őket, hogy nem haltam meg, mondták, hogy akkor a tornateremben megvárnak, így kénytelen voltam Kageyamával kettesben elindulni oda.