𝗡𝗲𝗺 é𝗿𝘁𝗲𝗺 (1) [Haikyuu!! ff]

°9°

Köcsög dolog volt? Valószínű. Viszont Szombaton nem mentem el a meccsükre. Otthon ültem az íróasztalomnál, és tanulni próbáltam, de helyette csak bambultam a semmibe. Aztán elterültem az ágyamon, és folytattam a bambulást. Aztán félig leesve az ágyról bököttem a labdám, hátha rá bírom venni valamire magamat. De semmi sem segített így a kezembe véve visszamásztam az ágyra, és elkezdtem a fejem fölé dobálni. Régen csináltam ezt, így el is felejtettem milyen kikapcsoló tud lenni.

Nem tudtam mi van velem, vele, meg a röplabdával, és ez kezdett idegesíteni. Általában átsiklottam az olyan dolgok felett, amiket nem értettem - kémia -, viszont emellett nem tudtam csak úgy elmenni. Így végül sikerült annyira felpumpálnom magamat, hogy a labdát földhözvágva kivergődtem a szobámból, és útnak indultam. Biztos voltam benne, hogy már vége a kis meccsnek, és csak reménykedni tudtam benne, hogy már hazamentek. Viszont mielőtt egyáltalán fel tudtam volna készülni rá, már szembe is jött Kageyama és a kis narancs a sarkon. Ijedten megtorpantam, majd már fordultam volna vissza, de rájöttem, hogy már valószínűleg megláttak, így kár elfutnom. Idegesen toporogtam egy helyben, és vártam, hogy leteljen az örökkévalóság, amíg odaérnek.

Mikor ez végre megtörtént, a tekintetem szigorúan a járdán tartottam, mivel nem akartam Kageyama szemébe nézni.

- Eto, asszem én most felhívom anyát - keresett ürügyet Hinata, hogy kettesben hagyjon minket.

Egy darabig még csöndben ácsorogtunk, majd megunva nagyot sóhajtottam, és felemeltem a fejem. Ez nagy hiba volt, ugyan is a szemei kivételesen tökéletesen tükrözték az érzelmeit. Csalódottság, némi düh, és egy csipet értetlenség kavargott benne, amit nem bírtam sokáig szó nélkül nézni.

- Gondolom nyertetek... - néztem félre a szavakat keresve.

- Igen - felelte ridegen, amitől végig futott a hátamon a hideg. Szóval így állunk.

- Oké, sajnálom. Nem mentem el, mert... Mert nem értettem mi dolgom lenne ott. Ez a ti meccsetek, a ti csapatotok, a ti röplabdátok. - vontam vállat.

- Pedig vártalak - folytatta távolságtartóan. Nem volt időm meglepődni rajta, és kijelenteni, hogy már megint nem értem mit beszél, mivel magyarázkodnom kellett.

- Tudom és sajnálom - néztem rá bocsánatkérően. Habár a szemeiben semmi sem változott, idegesen sóhajtott egyet, s most ő nézett félre.

- Nem értem mit értesz az alatt, hogy a mi röplabdánk. Az előtt is ott voltál a meccseimen, és én is a tieden. Jól esett volna, ha ott vagy, mint eddig - dünnyögte, mire az agysejteim kezdték felmondani a szolgálatot. Nem értettem honnan jön ez neki, vagy most mi ez a nagy ragaszkodás. Sosem voltunk barátok, egyszer röpiztünk együtt, és kényszerből megnéztük a másik meccseit. Ennyi volt az össz kontakt közöttünk. Erre most így viselkdeik. Ez talán nem is zavart volna annyira, ha tudtam volna az okát. De fogalmam sem volt mi jár a fejében, ahogy általában. Számomra csak egy morcos feladó volt, aki csak is a röplabdára koncentrál, és néha kiabál. De hogy lettek volna érzései...

- Oké, én ezt feladom - nevettem fel kiakadva. - Azt mondod feladsz nekem, aztán menjek el megnézni, ahogy gyorsakat gyakorolsz Hinatával, majd azon vagy fenn akadva, kicsit túlságosan is, hogy nem mentem el megnézni egyetlen meccsedet. - soroltam fel hitetlenkedve. - Most őszintén: Mit akarsz?

- Veled röplabdázni - mondta ki őszintén, mire megdermedtem. Alapjáraton az is eltartott egy ideig, amíg a szavai elértek az agyamig, de feldolgozni sem volt egyszerű őket. Szóval velem akar röpizni, mi? Visszagondolva én is élveztem, amikor azon az estén ott maradtunk gyakorolni, s belegondolva utána egyik ütésem sem volt azokhoz hasonló. Be kellett valljam, hogy valahol azért hiányzott a feladása. Ahj, mit is kerteltem, végső soron én is szívesen röpiztem volna vele, de ez nem volt ilyen egyszerű.

- De neked van csapatod. Ott van Hinata... - haraptam bele az ajkamba. Nem tehettem ezt meg, így is bőven sokat edzett, ha még plusszban velem is gyakorolt volna... Gondolom ezen gondolkozhatott el ő is, mivel félre fordította a fejét, és a száját húzkodta.

- Miért nem próbáljátok meg? - kotyogott közbe Hinata, aki amúgy fültanúja volt a beszélgetésnek. Egyszerre kaptuk rá a fejünket, amitől valószínűleg megijedt, mivel ninja pózban hátrálni kezdett. Kageyama kérdőn rám nézett, mivel ez első sorban rajtam állt, így nagyot sóhajtottam.

- Jól van - vontam meg a vállaimat, mire szerintem Hinata jobban megörült ennek, mint mi ketten összesen.

Fogalmam sincs honnan szedte a két idióta, de sikerült kinyitniuk az iskola tornatermét, hogy ott tudjuk röpizni. Remegett a gyomrom a tudattól, hogy megint játékosként kell pályára állnom, és percek választanak el attól, hogy megint lecsaphassak. Habár rémképekként villantak fel a szemeim előtt a csapatom volt feladója, és a beleunt arca, reméltem, hogy Kageyamával más lesz. Nem is, biztos voltam benne. Volt egy olyan érzésem, hogy tőle nem kell majd azt kérnem, hogy gyorsabban vagy magasabbra. S talán ez adott elég erőt hozzá, hogy a pályára állva ne fussak el. A szívem egyre hevesebben vert, ahogy a kezébe vette a labdát, s megforgatta benne, majd rám nézett. Most nem volt sem kifejezéstelen, sem egyértelmű. A tekintete mély volt és átható, ami egyszerre nyugtatott meg, és csigázott fel. Megpróbáltam a leg magabiztosabb arcomat ölteni, ami láttán neki is egy halvány mosoly kúszott az arcára.

Nem volt vissza út, már csak rám várt, hogy megadjam a végső megerősítést, így nem habozhattam.

- Jöhet!