Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

1. fejezet

Erősen koncentráltam a tőlem jó pár méterre elhelyezkedő táblára. El kell találnom! Én tényleg nagyon el akartam találni. Ám, amikor elengedtem az íj húrját, miközben kifújtam a levegőt, a nyílvessző szállt és szállt és... lepottyant jó öt méterrel a céltábla előtt. Elkeseredett sóhajjal engedtem le a fegyvert. Sosem voltam ebben valami jó, de hát ez senkit nem érdekelt a családban. Harcos família vagyunk, mondta apám és a kezembe nyomta az íjat és a tegezt, aztán kizavart gyakorolni. Én persze tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, de hát érdekelt is bárkit az én szavam! Apám az utóbbi hetekben különösen elszánt volt ezzel a harci gyakorlással kapcsolatban, ugyanis közeledett a nemzetek tornája. Mármint, természetesen az elf nemzetek tornája, nem másé. Csak éppenséggel én a legpocsékabb harcosok egyike voltam. Sokkal inkább lekötött a tanulás és a mágia, mintsem az, hogy karddal hadonásszak, mint valami veszett idióta és másokat ütlegeljek, akik nem is bántottak. Én ehhez túl viráglelkű voltam.

-Még egyszer! - csattant apám hangja mellettem olyan hangerővel, hogy összerezzentem. A fülem mögé gyűrtem egy barna tincset, majd megráztam a fejem és kihúztam egy újabb nyílvesszőt a hátamon pihenő tokból. A húrra illesztettem, majd magam elé emeltem. Ekkor megéreztem apa kezét a könyököm alatt, majd magyarázni kezdett.

-Ne feszítsd! Így csak lehorzsolod a karodat és visszafogod az íj erejét. El nem tudom képzelni, miért hajlik visszafelé a te karod. - dohogott magában, míg elrendezte a tartásomat, majd elengedett. Újra felhúztam és elkezdtem fixírozni a tábla közepét. El kell találnom! Aztán egyszerűen csak leeresztettem az egész hóbelevancot és édesapám sötét szemeibe pillantottam.

-Apa... ne erőltessük ezt! Tudod, hogy úgysem fog menni.

-Dehogynem fog menni! Csak gyakorolni kell! Hát kinek fogsz így kelleni? - kérdezte váratlanul, én pedig elképedve pislogtam rá. Hogy mondta? Mi az, hogy kinek fogok így kelleni? Ledobtam az íjat a földre, majd utána hajítottam a tegezt is.

-Mondani akarsz valamit Caeda? - függesztette rám a tekintetét és összefonta maga előtt a karjait.

-Igen, apám! Mégis mit akarsz mondani azzal, hogy kinek fogok így kelleni? - a kérdéstől láthatólag zavarba jött. Megköszörülte a torkát, majd egy kis erőfeszítést követően sikerült újra elrendeznie szigorú vonásait.

-A tornára számtalan kiváló ifjú érkezik. Ideje volna... ideje volna szemügyre venned őket. - felelte végül diplomatikusan, miközben kiegyenesítette hátát. Szóval szemügyre vennem, mi? A szemeim megteltek könnyekkel és egyszerűen elfutottam a tisztásról. Hallottam apám lépteit mögöttem, azt is, ahogy néhány méter után megtorpant és elkezdett utánam kiáltozni. Engem azonban cseppet sem érdekelt, mit akar mondani. Még hogy kiváló ifjú! Az, hogy azért próbál trenírozni, hogy foghasson valami díszficsúrt a családba, még tőle is durva volt. Úgy éreztem, el akar adni és ezért nem is érdekelt, hogy mit akar még mondani. Egyszerűen berohantam az erdőbe és egy fa tövében leguggolva zokogásban törtem ki.

No, nem mintha nem érdekeltek volna a fiúk. Egyszerűen csak mindig úgy képzeltem, hogy apám soha nem tenne ilyet velem és hogy fontos neki a boldogságom is, nem csak az, hogy az ő szavaival élve egy kiváló ifjúval gazdagodjon az öröksége. Egyébként sem gondoltam, hogy ennyire haszontalannak tart. Habár valóban nem én voltam a harcosok gyöngye, ellenben mágiában kiválónak és erősnek bizonyultam. Sőt, ami azt illeti, nem is olyan régen éppen ezzel a mágiával mentettem ki anya születésnapján, amikor növesztettem neki egy virágot, mivel ő elfelejtette az egészet. Természetesen köszönömre már nem futotta utána, azzal elismerte volna, hogy hibázott.